HALDOKLÓ MELLETT.

Beteghez hívtak. Késő éj vala, Csillagtalan, mélységes néma éj; Félelmesebb igy mozdulatlanul, Mint amidőn ég és föld háborog,

A szívre nagy, zordon teher nyomult. A semminek kietlen érzete. Zaj nélkül léptem a szobába, hol Csend, tisztaság, de sűrü lég vala,

S az ellenzett világu mécs homályán A halavány, nehéz beteg feküdt; Egyedül volt. Szegény családtalan! Ösmertem a jámbor, becsűletes,

Kevés szavú, de nyájas férfiút; Előttem állt egész alakja: amint Ujját állán nyugasztva könnyedén, Reám emelte nyilt arcúlatát,

És hallgatott a szent falak között. - Hozzája lépve észrevétlenül: Fénylő, szuró szempár fordult felém, Majd visszakapta gyors tekintetét.

Köszöntve őt, tovább vivém a szót: ,Te hívatál barátom, itt vagyok!’ »Jól van, - jól!« válaszolt kedvetlenül, És szemeit behunyta hirtelen.

Elalszik tán. Leültem; csend leve. Minő a csend, a haldokló körűl! Néhány perc mult s azt vettem észre, hogy Csak tetteti s nem alszik a beteg;

Szemhéja szűk nyilásán kémlelé: Készűlök-é távozni? Nem! s legott Keményen szólt, - nagyot vetvén magán, - »Oh, én roszúl, igen roszúl vagyok...!

Ugy szaggat itt... meg itt... meg mindenütt... E gaz betegség még bizony megöl!« ,Csak türelem, csak bizalom! - Hiszen Még nem halál a terhes nyavalya;

Majd felemel, ki a kórágyba tőn! Az Úr türő, kegyes; - hatalma nagy, Mely visszahívhat a sir széliről, Hogy élj, örülj, s ő jóvoltát magasztald!

(Figyelmesen nézett rám a beteg.) De életünk bizonytalan, rövid, Nem toldhatjuk meg egy arasszal is; Igy, bármikor hív és szólít az Úr:

Meg kell nyugodnunk bölcs határzatán S eme fohásszal hunyni bé szemük: Atyám, kezedbe tészem lelkemet! (Nagy visszatetszést szültek e szavak.)

És látod, sok, sok bú, gond és baj ér! Hol bujdosunk, az élet útain Könyek borítják a nyomot; - s kezünk Sajgó szivünkre nyomva szüntelen.

Szeretteinket a sír fogja bé, Szemünkre köd, lelkünkre bánat ül, Zord, puszta lész az élet és világ. Elfáradtunk, fejünk aláhajol

S magunk sohajtjuk ezt: elég, elég! Jól is van így! - A porba tér, mi por. A halhatatlan: Istenhez siet. Valóság lesz remény, vágy, sejtelem,

Mélység, titok megnyitja kebelét. Mi a halál? uj élet útja az, Holott tartóst nyerünk törékenyért, S bibort öltünk a szennyes rongy helyett!’

Ekkor fejét felkapta a beteg És képiből kikelve szólt vadul: »Hiszed te azt, mit nekem beszélsz?« ,Hiszem! rebegtem és megrezzenék...

A kitörés váratlanul esett, S ijesztő volt szó, arc, szem egyaránt. »Bolond vagy...! mégse, oh te nem hiszed, Nem hiheted e zavaros mesét...!

S a csont-kép próbált rám mosolygani; (El nem felejtem e szörnyű, ez álnok S undok mosolyt, mellyel megnyerni a Hitetlenségnek engem ő akart).

És folytatá: »adj jelt tehát, ha tudsz; Mutass nekem, ki onnan visszajött, Hogy tőle halljam, ott tulnan mi van? Képmutató, álnok pap aki vagy!

Gonosz játék, melyet velünk ti űztök! Hirdetve azt, mi bántó s képtelen. A kisded, amint ért s figyelni bir: Rettegtető, nyügző tan rabja lész;

S menekni nem bir ifju, férfi s agg, Élő, haló ama nyomás alól? Oh ez se, az se! rémet, árnyakat Mutattok ennek is végpercein!«

- Gyengült a hang, a fő alásülyedt. - ,Szegény testvérem, eszmélj, csillapulj! Félre beszélsz! a láz zavarta meg Nyilván eszed, s onnét e zűrzavar...

Ösmértelek, erkölcsös és szelíd, Istenfélő valál te s nem gonosz...’ »Nem ösmerél! - Istentelen valék! Olyan, minőt e szó jelent neked!

De mely nekem csak ezt tevé: okos. - Rövidlátó! - minőkből a világ áll! Szemedben úgy-e az mind jó s igaz, Ki a biró s törvény előtt nem állt,

Vagy nem volt a pelengérhez kikötve, S nem bélyegzé meg a közvélemény? Ki rendes, a szabályt nem hágja át, Ki áldozó, alamizsnát ki oszt

S a templomban buzgón imádkozik? Hahaha! én jól játsztam; a szerep: Gonosz levén, igaznak látszani! S a megbánás nem háboríta; - volt

Étvágyam, álmam és becsűletem. Éltem... kacagtam...! egy két óra még, Midőn lejátszom a bohózatot S mindennek vége, vége lész örökre...!

Nincs semmi! és nem is kell! - hit, jövő, Remény, megvetlek én s elútasitlak...!« - Igy szólt, de szólt nagy háborgás között. ,Boldogtalan! mért nem vagy hát nyugodt?

Mi e vivódás, e kétségbesés, Mely hányja, tépi bőszült lelkedet...?’ Nem folytatám. Hosszú szünet leve... A mécs ingó világa mozgatá

Az ellenző árnyát az ágy felett. Verejték lepte a kór homlokát, Lélekzetét fuldokolva szedte; nagy, Nehéz harc volt, mit látszék küzdeni,

Vergődve, mint a rémült skorpió, Mely vég, halálos csípést tőn magán. Mozdúlatomra felriadt... merőn Nézett reám, s felém nyujtá kezét...

,Boldogtalan, miért nem vagy nyugodt! Felelj meg e kérdésre tenmagadnak! Mondod, hogy jól tevéd, amit tevél: Emlékidből végy hát enyhűletet!

Üres beszéd: hit, lelkiösmeret? Fogódzál a gúny- s tagadásba! - Im Itt a világ, tartson meg a világ! Mi háborit, ha tulnan semmi sincs?’

Felkeltem ágya széliről, de ő Reám szökött, mint a vad, és kezem Rekedt kiáltás közt ragadta meg: »Ne, oh ne hagyj itt, vallás embere!

Oh hallgatom már, hallgatom szavad! Irtózom... félek... s nem tudom mitől...? Hah, mondd meg: mit tegyek? hová legyek?« S mondám: ,Bízz’! - »Nem merek!« - ,Higyj.’ »Nem tudok!

»Taníts meg rá: mikép kell bízni, hinni? És... távolítsd el... innen... a halált...!« Kezem folyvást szoritva, hátradőlt, S inkább nyögött, sirt, mint szólt a beteg:

Nem fedte már verejték homlokát, Ónszinüvé változtak a szemek, S körültök ott, hol a köny útja van, Fényeses, vörhegyeg szalag vonult,

S az arcot gyenge csuklás rángatá... E száraz sírás iszonyú vala! Láttam, hogy véglobbot vet a kanóc, Hogy szólanom kell s gyorsan... amidőn,

Remegni kezdtek a tagok, s belém Fogózva még inkább, a kór nyögött: »Nem, - nem megyek!« - De elment, halva volt Kivéve a halottéból kezem:

Egy székbe rogytam... elhagyott erőm A borzalom s felindulás miatt. A jelenet mélyen hatott reám... S némán ülvén az éji csendben ott,

Szél-lebbenést gondoltam érzeni, Szines felhőt látott behunyt szemem S egy kéznek újját a felhő között. Elmémre sok, nagy gondolat tolult:

Élet s halál... lélek s test... öntudat Meg nem haló, fulánkos férgei... Örök biró... itélet s fizetés.