HALÁLFA.

- - - Isten veled! Hiven szerettelek... Te voltál éltem boldogsága Te voltál örömem;

Virágos volt a földi pálya, Mert te jártál velem! Most éltem húnyó estelére Ragyogjon még szerelmed fénye!

Hűséged vesse lágyan A sír ölében ágyam, Mert e szív még ott is szeret... - - - Isten veled!’

»Szivem szaggatják ajkaidról A végbucsúnak szavai; Ah, lelkemet szeretném hűlő Kebledbe átfuvallani!

Szerelmem, mely csak a tied volt, Nehéz, örök bánattá válik...! És téged gyászol élve halva, A sírban, a feltámadásig.

E puszta szív s halvány ajak: Örömre meg ne nyíljanak! Éltem legyen virasztó bánat A temető halmán utánad!«

‘Nem ugy, édes hölgyem! nem ugy; Az álom és a sír enyém; Tiéd az élet és öröm, Ne mulj el napjaid felén!

Szerelmed boldogított, - Könyek között temetsz el... Hívd vissza néha képem Szelíd emlékezettel...

De élj örömben, boldogságban! A holtnak fáj a hosszu bánat; Ha szellemem mosolygni láthat: Ugy lesz a sirban csendes álmam!’

Tágas körben csapong a földi pálya, És mintha mindig egy csapáson járna; Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje Hogy végre a vonzó központot érje!

És míg sokat remélünk, várunk dőrén: Megnyílik a sír, e mély földi örvény; Felettünk összefut setét homokja, - Minden feled és mindent feledünk...!

Annál a könynél nincsen egyebünk: Mit a hűség hullat reánk zokogva. A hölgy halottját földbe tette, Feldomborult a sírhalom;

Viraszt felette akit a bú Varázsa, kéje odavon. És rajta rozmarint nevel Fájdalmival, könyüivel,

Mely lelkéből szemébe árad... - S a holtnak fáj a vérző bánat. Aztán sok év letűnik, Ölt zsenge lombot a fa;

S ha ősszel sárga lészen: Lehull, elvész alatta. Uj himvarrást nyer a zöld Réten az ócska szőnyeg;

Még a sziklán is, a moh Uj sarjadási nőnek; S mit változás nem ére: A nő bús érzeménye!

A puszta szív, halvány ajak: Örömre nem mosolyganak... S ki lenn, nem lát nyugalmas álmat: A holtnak fáj a hosszu bánat.

Áll a magános rozmarin A sirnak csendes hantjain! Sohajtástól magasra nőtt, Könyhullatástól sarja zőld;

De egy holdatlan éjszakán Véletlen összerendül... Megfutván fájó zsibbadás A sir földén keresztül.

És elveszítve ágát: Lesz hirtelen halálfa; Világos-sárga rózsák Rakodván oldalára.

Ah, gazdag ott a temető Kedves szivek hülő porával, S a hantot hév köny hatja által: Holott a bús halálfa nő.

Mint a sirokba szurkált fáklya Világit halvány-sárga fénnyel, Mély sóhajtás ingatja éjjel, Mely a gyászországot bejárja,

A mély sóhaj a sirból támad: Ne sírjatok, ne sírjatok! Ottlenn már boldog a halott... A holtnak fáj a hosszu bánat!