Hajtsátok meg fejeteket,
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sirba szállni!
Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat;
Dérré válik, hószint játszik
A mezőn a harmat.
Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!
S mig a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lésztek jó szülétek
Kebelében óva!
Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, míg pihentek,
Álmatoknak őre.
És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:
Kezem által széttöretvén
Sírotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet-
S uj virágozásra!
Oh, ha a sírt, melyre annyi
Könyem elhull titkon,
Ha a sírt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!...