HAJNALKA.

A kert viráginak bájos seregében Hol a kék és fehér liliom nyit szépen S a rózsa szomszédja viola, tulipán: Virult a hajnalka, mint egy ifjú leány.

A kertnek virági mind ifjak és szépek! Ifjuság és szépség aranyidejének A tündér szerelem társa, kisérője... - Mindenik virágnak vagyon szeretője!

A csapodár lepke hizelgő szavára: Szerelemtől pirúl a rózsa orcája; Bársony-ajkával a karcsu kék liliom: A méhe szájára mézédes csókot nyom.

A tulipán, ki a fuvalmat szereti: Hogy keblébe nyuljon, megengedi neki; A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!

A virágok között, a szerény folyóka, A pirosló hajnalt szerette régóta; Ki őt enyelegve hítta hajnalkának. Hajnal és hajnalka boldogok valának.

Szeretői a kert többi viráginak, Szellő méh, pillangó még mind aludtanak; De jókor felkele a szerelmes hajnal, S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.

Mikor jött, ragyogott egész tekintete, De a válás perce amint közelgete: Jobban jobban sápadt, s bucsú-fájdalmának Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.

Őrzötte hajnalka a drága harmatot; Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott; Hőségben sok virág mig megbetegedett: A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.

Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának: Ellenére volt a kevély napsugárnak, Ki, megrontásukat feltevén magában, Leszállt a virághoz csillogó ruhában.

Ifju, szép hajnalka! nemed dísze, éke! - Szólt a szerény virág csapodár vendége, - Mit keblem oly hiven, oly régen rejteget: Engedd kibuzognom forró szerelmemet!

Ragyogó napsugár, a virág felele, A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele! Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!

Szivem hüségével régen ő birja már: Keress te más kedvest, csillogó napsugár! Szólott hajnalka az ékes csábítónak; - De aki folytatá szavát hódítólag:

Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, - S oly rövid az óra, amig enyelg veled! Én reggeltől estig mulatok melletted, Betöltvén szerelmem lángjával kebledet!

Hatalmas vagyok én! ösmér az ég, a föld! Megállni sem mer a hajnal szinem előtt; Ránézek... s elsápad arca kölcsön-pirja; Mert azt is sugárim kegyelméből birja.

A jegenyefának egykor irigyletted: Hogy oly magasan áll fejével feletted! Szeress... ölelj által... s mely odafenn kéklik: Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!

Szólott a csábító, - s kit habozni látott: Általölelte a reszkető virágot; S kit forró hevével csókolt össze ajka: Egészen oda lett a szegény hajnalka!

Mi a büszke rózsa, s a halvány liliom? Százszor több kellem van szerényke arcodon! Mit ér a rezeda s istenfa illatja! A koszorut szivem ah csak neked adja!

Célt ért a csapongó napsugár, - mellette Hivét a könnyelmű virág elfeledte; Sirt a hajnal, végre könyje kiszárada S barna fátyolban járt, minő volt bánata.

Addig kedveséhez járt a nap sugára, El nem hagyván őtet, csupán éjszakára; Boldog még sem vala a hűtelen virág, Ugy tetszett; keblében titkos bú férge rág.

Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor, Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr: Ah, olyan égető!... csupa tüzláng!... heve Alatt hervad, lankad virágod kebele!

S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett; A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet; De a napsugárnak forró ajka legott Felszitta kebléről az édes balzsamot.

S nem soká tartott a napsugár hűsége: Mostan a hétszinű szivárványért ége; Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára, S kacsingatott este a hegyek ormára.

Most fényes csókjai a felhőkön égtek; A délibábnak, a puszták tündérének Heves szerelemben lőn majd játszótársa... - Szegény hajnalkának nagy volt bánkodása!

Nagy volt a hűtelen virágnak bánata! Ha eljött kedvese: lángjától hervada. Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt: Szíve elszorult a féltés sulya alatt.

És hitszegésének fájdalmas emléke: Keblében emésztő, kínos lánggal ége; Végre midőn meghült s messze vonult vala A csalfa szerető: hajnalka meghala!

S a hütlen napsugár meg sem látogatta Sirját a virágnak, ki meghalt miatta; A napraforgónak mondott szép szavakat: Nála hajnalkának emléke sem maradt.

De nem igy tőn a hű szerető, a hajnal, Bús emlékezettel és szánó sohajjal Este reggel eljárt a virág sirjára, Ömölvén bánatos könyűinek árja.

És addig kesergett a sirhalom felett, Hogy amint eljött a megújult kikelet: Csudát tőn a hűség s szerelem harmata, Mert a megholt virág ujra feltámada.

S ki hűtelenségét szemére nem veté: Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé; Kellem és hűségtől lőn teljes kebele, - Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.

A csábitó maig eljár hajnalkához, Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz; De a virág, látván a csalfa súgarat: Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.