Meghalt Maximilián, Magyarok királya; Élve: tisztelé a hon; Halálában: szánja.
S mig utóda csillagok Titkaiba mélyed: Fékje tágul, szarva nő Pártos szenvedélynek.
A törökkel béke van, - Véve drága áron; És örök csatározás Mégis a határon!
Martalék-vágy, rettegés Kardot ád a kézbe; Ki- s berontás, csóva, vér... Ilyen az a béke!
Rabló-fészek sok nagy úr, S főnemesnek vára; Elpusztítja, beleül Egymás birtokába.
(Ha ki megtorolja: jó, Máskép neve hallgass!) Muraközben ilyen úr Vén Hahóthy Farkas.
Van nagy csőcselékhada, S mintha volna céhben: Kitanitja az öreg Sok gazságra szépen;
És mint sólymát a vadász Tartja olyan célra: Másé a tett és veszély, Az övé a préda!
Szent Helén zárdája áll Közel Csáktornyához; Melyet a kóbor csapat Kerül, retteg, átkoz;
És ha éjjel, néha, nincs Elmellőzni módja: Róla szörnyűket beszél, S ijedséggel tóldja.
Csak hallgatja Farkas úr Mind e sok beszédet; De történik, hogy csupán Egy csatlósa tér meg.
Ijedt ember ez nagyon És van vérbe, fagyba... - A zárdánál társait Legyilkolva hagyta.
S beszél: »Tettünk jó fogást, Ámbár üldözének; És ha ama zárda nincs: Soha be nem érnek!
Ott... a földből szó eredt, És megállj-t dörögve: Kezünk, lábunk megmeredt... - Hatvané örökre!«
Értem...! ellenségeim A klastrom lakói...! Felkiált s szed új hadat Vérboszús Hahóthy.
A szent nép fut vagy halott, Romban áll a zárda; - Csak a sirbolt, melynek a Rombolás nem árta.
S míg az őrült szenvedély Csapdos partjain túl: A természet csendesen Hervadásnak indúl... -
S újra zöld lesz a liget, A föld arca szépűl, Hamut és vért hant fed, a Ráemlékezéstűl.
Hogy kinyílik az idő, Vén Hahóthy fölkel; Sokat tervez, cimborál Egy csapat törökkel.
Ő a kém, a vezető, És sükerrel járván: Most, az egyezés szerint, Övé fele zsákmány.
S mig kijátszás, csel forog A török fejében: A dús prédát, Farkas úr Ellopja egészen;
De a kontyos cimborák A nyomába kapnak... Most már jó gondját viseld Farkas, a nyakadnak!
Meg-megbukkan az öreg Csalit- és bozótba’, Utat veszít, csavarog Mint a hajtott róka.
Végre ő s tolvaj hada, Közepén az éjnek: Szent Heléna romba dőlt Klastromához érnek.
Vén gonosztevő! ez is A te kezed műve! Balsorsoddal szembe-jösz, Ide menekűlve!
El nem rejt a puszta fal, A törökség nyomban... Hah, a sirbolt megmaradt! Oda, oda gyorsan...!
De alant, kigyulva két Égő szem világa; Egy arc hős vonásai Látszanak meg nála;
És rémítő hang dörög A hitvány tömegre... (A szigethi hős feje Itt van eltemetve).
- Hah, ti korcs faj! hős apák Kardja-címerével! A nemes sas lakhelyén Rabló kánya fészkel...?
A törvény és rend helyét Rút erőszak állja...? Önszülöttiben vesz el A magyar hazája!
Ki Szigethvár sáncain Hősi véget értem: Sok galádságtok miatt Nincsen pihenésem!
Felriaszt, felköltöget Rablók dübögése... Kik e dolgot mívelik: Isten átka érje!
És a megréműlt csapat Több beszédet nem vár; Még a nyíl se szúr, döf úgy, Mint ez égő szempár;
Keblét inkább a török Kardja verje által... - S vén Hahóthy ott vesz el Negyvened-magával.
S míg az ország sorsa egy, Maradván a régi: Haragos szót váltanak A rom és vidéki;
Mintha a föld rengene, Zúgna távol orkán... - Török zászlók lengenek Győr és Pápa tornyán!
Cookies on Poetry Cove