GYÖNGYHIM.

Gyöngyhim s démutka egy mosolygó Réten virultanak; Szerették egymást, - fájdalom, hogy Köztök folyt a patak!

Egymást ölelni, még az éjnek Óráin sem lehet... Egymásnak a két bús szerelmes Hő vággyal integet.

Mit ér az élet ifjusága? Mit ér a hő kebel, Ha vágy és szenvedély tüzében Magát emészti fel...?

Mi haszna van megrakva gyönggyel Nyilt kelyhem gazdagon: Ha mindazt én, kedves virágom, Reád nem rakhatom!?

Sohajtott a gyöngyhim s leejté Bús hervatag fejét... Tavasz van, fényes és virágos De néki zord, setét.

Fátyolka, a rét zöld vidékin Ki vígan szálldogált, Hallá a szót, és látta a jó Szerelmes bánatát.

S imígy szólítá meg: ha azzal Enyhíted kínodat: Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép Kedvesednek od’add!

Én azzal könnyen átrepűlök A zúgó patakon, S ajándokod, szerelmesednek Nyakába aggatom.

Örült a gyöngyhim s általadta Sziromja gyöngyeit, Miket fátyolka, a pataknak Könnyen repűlve, vitt.

A jó virág nézett utána, És szíve reszketett: Mi szép lesz ő! ah mintha látnám A kedves gyermeket!

Fátyolka szállt... szállt, - és alatta Volt épen a patak: Midőn a gyöngyök a futamló Habokba hullanak...

S mint a gyöngy a patak vizében Gyorsan fenékre mén: Ugy sülyedt el a két szerelmes Bú s kétség tengerén.

S a rétnek legszebb két virága Sárgul idő előtt... Kedélyökön a bús halálvágy Sötéten vész erőt.

Egyszer szép, csendes nyári éjen, Midőn a föld halott, Hallának - a lég susogva lágyan - Imilyen szózatot:

Emelkedjék, beteg virágok, Lelankadt fejetek! Remény s vágy üdve életünknek... Ti csak reméljetek!

Addig mienk, mig messze fénylik, S ha birtokunkba jut: A boldogság, ez égi fáklya Már akkor elaludt!

Akarnátok egymás ölében Láz közt hervadni el: Mint ifjan élni a sovár kéj Édes gyötrelmivel!?

S tudnátok a vak szenvedélynek Karjába vetni mind: Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt Szűz arcotokra hint!?

Nem szánnátok a szivnek álmát? És volna lelketek: Hogy a pezsgő vágyért, unalmas Valót cseréljetek!?

Eltelnék a szív a valóval: De a vágy és remény Jótékonyan izgatva, üzve áll ott... Frisen tartja, mint harmat a virágot

A nyárnak idején! Gyöngyhim s démutka most is a zöld Réten virítanak; S hiven szeretnek... mert közöttök

Foly most is a patak. Ifjan maradt meg kebleikben A boldog szerelem; A vágy s remény hüvös harmatja

Locsolva csendesen. S fátyolka, nagy munkába fárad: Maig az elesett Gyöngyöt keresve repdes ottan:

A gyors patak felett.