Mint gyors döfésre, mely a szivbe hat, Kinos hideg fut át minden tagon: A gyászhiren, mit kisért iszonyat, Feljajdult mély fájdalom a hon.
Mi szívünk Ő, mi hő szivünk vala, Vérrel tartván minden kicsiny eret; Férfiuvá növénk fel általa, S e dús nemes sziv, - íme megrepedt!
Ha lesz: midőn jókedvre megnyerni Ez a nemzet borongó végzetét, Mely a pásztort ugyan veri... veri... Hogy elszórná a nyájat szerteszét!?
Egyenkint ád az ég nagyot nekünk, Ki véd, emel s létünkkel összeforr; És megrázkódunk... és megrettegünk... Midőn eltűnik mint a meteor.
Rég megviradt, az idő nincs korán, A gabna sok s az arató kevés; Oh hogy ne volna a küzdők során A legnagyobb gyászos kidőlte rés!?
Ki népét jós, biró s vezér gyanánt Ová, itélte és vezette hűn; És látta már a boldog Kánaánt, S nem ért oda, - eltünt titokszerűn!
Oh, van nekünk, van elég bánatunk, Ösmérjük a titkon ölő sohajt; Egyik bajból még fel se lábadunk, Már a másik szorongat és fogyajt!
Örömeink is olyan árosak... Erősségünk is üt rajtunk sebet; Im, - orcáink a könytől sárosak: Koronája fejünknek elesett!
Mégis, - dicsőség a dicső nevén! - Nem a halál, az élet itt nagyobb! Az elmulás szép esti tünemény, Ha ily napnak sugáritól ragyog.
Ki az, ki el nem ment apáihoz? De mily kevés, ki akkép méne el: Hogy nyomdokán áldás, fény áradoz, S még neve is gyújt, bátorít s emel!
S e nagy szellem, - vivén hogy tovaszállt, A honfi bút, eme fényes ködöt: - Teljes szivből szeretni a hazát! Ez az, mit onnan is lelkünkre köt,
S int: hogy munkás élő fiak legyünk, Ne sirjánál kővé vált Niobék, Hogy közelebb jőjön a nap velünk, Melyért küzdött s melyről ő álmodék.
Te, aki legjobban érzed magad A gyászt, mellyel sorsunk most büntete: - Mert legnagyobb a földingás alatt A legmagasb orom rendűlete, -
Biráld meg lelkedet! Ember s barát Méltó könyét titkos szobádba vidd! S lássunk nyilván, e honnak nagy fiát: Szilárd lélekkel mint egy rómait!
A honfiúság szép, nagy nevezet, De áldozó tisztet ruház reánk; És vétenénk, ha kinzót, nehezet, Nevében nem gyönyörrel hordanánk!
A honfiúság szent örök! de sok, Sok terhe van, - s jaj nékünk, még ha nő! - A mult annyit lerovatlan hagyott, S uj tartozást hoz a jelen s jövő.
Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyie, Ragadd kezedbe a szent lobogót! Elől s fenn kell annak lebegnie, Mint amidőn az ő kezébe volt!
Ki hű, ki jó: gyűjtsd e zászló alá, Haladj velök, s küzdj lankadatlanúl! Hogy Ő, ki már harcát megharcolá, Avasson fel méltó utódaúl!
Az elv, igazság, mint az Isten, egy, - Más tisztelet, más hit: bálványozás; Te vonj s ébressz! te ösztönözz, te feddj! Hogy kishitűt s botlót nyomodba’ láss!
Költsd a lelket, ha bűnös nyugta van, Önítélet gondját vessed belé! Hogy mint delejtű ingjon nyugtalan, Mig a kellő irányt fel nem lelé.
És azt nemes haraggal ostorozd, Ki a szent ügy vesztére esküvék! Ki tesz gonoszt: nyerjen dijul gonoszt... Attól forduljon el föld és az ég!
Csufolja meg magzatja, kire néz, Ne várja csók hölgyének ajkain, Legyen álma látásoktól nehéz, - S fusson magától, mint futott Kain!
Egy ezredév, hogy e hon a miénk, S még most kezdjük szeretni igazán; Harcos nemzet, csak a kardban hivénk, Nem indulánk el a bölcsek szaván;
Tanits: - mint a faág ha szél zudúlt - Egy törzsökön egymáshoz hajlani! S hogy a nagy lelkek útja, biztos út: Különb nép lenni, mint a hajdani!
Felszántva, törve, - s ázva eleget, Kész a föld s a kalászt megtermené; Vesd a magot, nem nézve a szelet! A kéz mienk, az áldás Istené!
Magas lelked nem bánja, hogy talán Más köt kévét a magvető helyett; Csak a boldog aratók ajakán Halljon a mező vidám éneket.
És megjön a víg ének ideje, Zeng a mező és fája tapsoland; Harsogva fut a folyam lefele... Csak légyen egy szent cél felűl s alant!
És hit magunkban, hit jövőnk felől, Hit, mely mozdit helyökből hegyeket! S ha a vezér szilárdan jár elől, S a szent ügyért áldoz, tűr és feled.
Mert a nagyság tűz, mely fénylik s hevit, De mely körül szálldos füst és korom; Megkáromolja a nép szenteit... Ne félj, ne várj! s nagy léssz mindenkoron!
És hóditó! ha csáb ellen, s midőn Hátad megett nehéz zár csikorog: Egynek talál minden helyzet s idő, S meghalsz, de szólsz: »a föld mégis forog!«
De, tisztedben mit és hogyan mivelj: Jól tudja nagy lelked, s folytatja már! Még elhagyott, setét még annyi hely... És annyi eszme megváltásra vár!
Élj, hogy midőn ama kéz megjelen, A történet hiven iró keze: A maradék is emlegesse fenn, Felőled amit az feljegyeze!
Cookies on Poetry Cove