GALAMBOSKŐ.

Ősmohával minden kőhalom, Bérctető s rom, szép határodon, Egy-egy pusztult oltár, jó hazánk! Hol mi olyan ritkán áldozánk.

Multunk sirját hány szenteli fel Hő emlékezet tömjénivel? A kidőlt nagy ősek szent porán Feledés köt pókhálót korán.

Széjjel jár a dalnok s énekel... Lelke, dalja forrón átölel Bércet, omladékot, puszta sírt, Hol csak egy emlékbetűt felírt

E hazának csende, szélvesze Közt, az elhunyt századok keze. Jámbor énekes! lelked, dalod E nemzetre kár pazarlanod!

Van, ki hallja a madár szavát, Bérc s halom rá hű viszhangot ád: S énekedre viszhang ha kele...? - Nincs e nép lelkének ünnepe...!

Sajónak partján volt az ütközet, Nem volt egy akarat! - S kapott sebében a nemzet, soká Lézengő kór maradt.

A gyász napokban minden elveszett! Sajónak partinál, Vérében fetrengő nemzet felett Jajdúlt fel a király.

Futott; - s futása közben a felé Kéklő bércekre néz; Mellette vágtat némán, véresen, Nehány elszánt vitéz.

Mögötte, mint közelgető vihar, Zúg üldöző csapat; Utána égő tornyok fénye vet Rémséges árnyakat.

Hol a nemzet...? nőm, s gyermekim hová Sodrá a zivatar...?! Királyt s vitézt ily setét gondolat Marcongol és zavar.

S a satnya mén, amelyet ennyire Sarkantyu hajta csak, Gömörben a futók alatt kidől, S párája megszakad.

Ott rengetegbe mélyed a sereg, Bolyongva fel s alá; Nincs egy tenyérnyi hely, hová fejét Bizton lehajtaná.

»Kötözzétek be, jó vitézeim, E tátongó sebet...! - Szólt ellankadva a véres király, - Hány bajnok elesett...!

Karom levágnám, mért föltartani A vészt nem volt elég...? De rá ez árva népnek tán lehet, S legyen szüksége még!«

Sziklás bércekkel vad kietlenen Hatol a kis sereg; Tűrvén éhet, hideget, meleget, S lelke, teste beteg.

Ugy véli, még mindig fülébe zúg - Miként a méheraj, - A haldoklók nyögésivel vegyült Riasztó harci zaj.

»Keressetek forrást, vitézeim! Vad szomjuság epeszt...« Mond a király, kit annyi szenvedés Már-már megtörni kezd;

De nem ösmervén a vadon helye A fáradt harcfiak: Sokára érte Béla ajkait A vizzel tölt sisak.

Tovább bujdosnak... szikla-éleken, Föld-, kőomlásokon; Kidőlt fa itt, hálót az utra ott Vadszőlő-inda fon.

Olykor lehajtja a csapat fejét, Ha nyughatnék talán, De felriad ordító farkasok S tatároknak zaján.

S tovább, tovább...! míg Torna bérci közt Kopár kietlenen, Véglankadással már-már roskadoz A sápadt fejdelem.

És elsötétűl a föld és az ég A szenvedő előtt; Hosszú kínokkal, lassu éhhalál Környékezvén meg őt.

Dús honban, a király számára nincs, Nincs egy falat kenyér! A puszta tájon nem található Vadon gyümölcs, gyökér.

A hű vitézek edzett kebliben A szív majd megreped... Önéletén is venne mindenik Egy falat kenyeret...

S imé, a csendes, vadon rengeteg Megzúg véletlenül... Jő csattogó szárnyú galambsereg, S sziklás tetőn megül;

Egypár vitéz eszmél... és hirtelen A szirt falára mász, Hol repedésben álló fészkein, A szárnyas had tanyáz:

Örömkiáltás hangzik a tetőn... S melyet bőven lele, A két vitéz sisakja fris galamb- Tojással van tele.

Megenyhültek. S ki őket csudakép Így megvendégelé: Az Úrnak, buzgó, háladó fohász Szállott az ég felé.

És hol Noénak hirnök-madara Vígaszt s reményt hozott: Galamboskőnek hívják még ma is, Ott, azt a bércfokot.

Elvonultak a harcfellegek, Nyughelyén a honfi nem remeg; A békesség hó galambja szállva Galamboskő zöldes hegyfokára.

Mégis rajta gyakran mély köd ül Gyász időknek bús emlékeül.