FORR A VILÁG.

Forr a világ, forr, mint a tenger, Amelyet a vész ostromol; Küzd a hajós, hogy partra kössön; S nem tudja, mint? nem tudja, hol?

Im itt tátong az éhes örvény, Ott bősz habok torlása van... Forr a világ, forr, mint a tenger, Izgalmasan, borzalmasan.

S mi járunk bátran, csüggedetlen Ez ingatag, vészes mezőn, Ezer szem függ a messzeségen, Ezer kéz nyom az evezőn.

Hajónk nyugodtan állt sokáig, Vagy kémkedett a part körűl: A mélyre most, isten nevében! Vagy révbe jut, vagy elmerűl.

Meg-megkerestük jó tanácsért A büszke észt, a tudományt; De óva-intve tett sugalma Vont jobbra, balra egyaránt.

Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk, Mig jő a lassu virradat? Kérdők nagy hírű bölcseinket; De nyelvök ínyökhez ragadt.

S mig nincs határ, irány, vagy ösvény, Mit a bölcseség újja húz, Tűzoszlopként, a titkos ösztön, Az érzelem lett kalaúz,

Mely nem merül mély számitásba S tán a magast nem éri fel, De annyi szívet lángra lobbant, És arra int, hogy menni kell!

S megyünk, megyünk! hozzánk az élet S halál nem volt még ily közel. Tudjuk, hogy vész van a villámban, Mely útainkra fényt lövel...

Szellőt, orkánt felfog vitorlánk, Arcunk fagyott, szivünk repes, E lenni vágyó s veszni kész nép Oly szép, nagy és rettenetes!

S ha a viharban tépve, rontva, Elérjük majd a kikötőt. És a mienk leend örökre Az ígéret szerinti föld,

S mely tétlenül szemlélte harcunk, Hévvel jön a világ felénk: Némán esünk egymás nyakába S megborzadunk, hogy mit merénk...

S ha tán minden hiába lészen, A köny s a vér s az áldozat; Akkor, ha győző és legyőzött Az itéletben számot ad:

Történetünk megrenditő lész, Mint a sir-írat a kövön: Ezek a sorssal birkozának, Örök dicsőség nevökön!