Ne légy irigy, kicsi kunyhó, Ama büszke palotára! Ama büszke palotának Nagy a fénye, nagy az - árnya!
Te pihensz az éjszakában; Ott világos minden ablak, Beteg ember, vagy halott van A háznál, hol igy virasztnak!
Ne légy irigy, kicsi kunyhó; Azoknak, kik ott születtek: Ki tudja, hol lesz haláluk; Odafent-e, vagy te benned?
Ne bánd, hogy szűk, alacson vagy, S ott nagy termek, boltos ívek; Közel vannak itt egymáshoz, Távol vannak ott a szívek!
S hogy a súlyos munka népe Szűken bánik a kenyérrel: Fenn párolg sok drága étek... S egy izes falat se kél el!
És ha a vész összedönti A kunyhót a palotával, Gyenge bokrot, büszke tölgyet, Haragjában porba ágyal:
Szűk örökje akinek szent: Felkél a kunyhó lakója, Más falat rak a romokból, Szarufáját összerójja;
Oltogat, nyes, - fája, földe Újra sarjad, újra zöldűl, Gyógyul a ház, gyógyul a sziv Lassan lassan mély sebébűl.
Visszatér az elveszett mult, Visszatér a régi fecske; Ugy illik a boldog kunyhó Kéményébe, nagy recsegve.
De romja a palotának Feketülve ott hever még; Önmagára szomorító, Volt urára vádló emlék.
Ott veszett az ősi címer, Az elődök képe, kardja; Nem akad, ki az ereklyét A rom közűl kikaparja.
Még a föld is összerendűlt, Hogy a kastély egybeomlott, S most növeszt rá szánalomból Sűrü burjánt, kúszó loncot.
Ne légy irigy, kicsi kunyhó, Ama büszke palotára! Benne fénynek, hatalomnak, Nagy az ára, nagy az árnya!
Cookies on Poetry Cove