Kié ez a nyugodalmas kicsiny lak? Körülötte terepély fák virítnak; Ez a hajlék jámbor szántó-vetőé, S nagy az öröm, amely ma azt betölté.
Ház kapuja tövig kinyílt magátúl, Szük az udvar, de most mintegy kitágúl; Fa virágát jó kedvében lerázza. Fényesebben süt a nap is a házra.
- S öreg párnak örömére mi szolgál? Nincs nekik több, nem is volt egy fioknál, Kis korában, során sokat törődvén, Igy nyugodtak meg a fiú jövőjén:
A jó Isten ha őt élni engedi: Szántson, vessen, mint az apja s elei: Az örökség kevés ugyan, - de hagyján! Nincs roszabb, mint más idegen falatján!
Azonban a jó öreg pap nem enged, Mondván: vigye iskolába kegyelmed! Hadd tanuljon, s kincset szerez magának, Melynek lopó, s a rozsda is nem árthat.
S ment a fiú, tanult, küzdött merészen, Mig felvivé a jó Isten s az érdem; Most hazajött, - nő s gyermekek körűlte, - - Csuda-e hát, ha reng a ház örűlve?!
Öreg gazdánk, hű élete-párjával, Galamb-őszen, de fris, piros orcával, Az örömtől megifjulnak tiz évvel... - Hejh, hogy ily nap éltünkben csak kivétel!
Milyen fiú! - amely alatt pihent ő, Boldog e szív, s melyet szopott, az emlő! S felesége! ifjú, szép, - s mi hétszer Szebbé teszi: szelidsége az ékszer.
Ez az asszony, bár nagy nemből eredett, Szüleiként tartja a két öreget; S nem bánja, - bár palotában nevelték, - E kis házban legyen lakos, ne vendég!
A boldog férj, hű nejének, hogy olyan,... Köszönetet küld egy hálás mosolyban, Amaz ránéz: - egymás lelkét megértik, - Én a tiéd, enyémek a tiéid!
S az unokák, emez fiú, amaz lány, Egészséges, okos, kedves valahány; Egy perc alatt otthon lelik magokat... Egyik futos, másik kérdez, mutogat.
A jó asszonyt cirógatván kezeik: Édes anyám-, nagyanyámnak nevezik, Azt rég hallá, most hallja ezt először, S nagy az érzés, mely szivéből előtör.
Körűlöttök beh mindent is elkövet! Jár-kél, tesz-vesz, alig leli helyöket; Oh, amit lát, szemének csak szokatlan... A sziv édest, vele-rokont lel abban.
Mily szép is a lelkek szövetkezése; Idegenből rokon vér lesz cserélve! Mi nagy, mi szent tüzével a szeretet: Igy egymáshoz olvasztván a sziveket!
Öreg gazdánk egy két szót is alig vált, Örömében, soká az öröm gát; Hanem mikor körűlülve az asztal, Mint a forrás, kibuzdul e szavakkal:
Virágoztok, mint a diszlő olajfa, Látja szemem, amit szivem ohajta! Én fiaim! - egyebet nem mondhatok, - Simeonnal már örömest meghalok!
S apa, fiú, - hogy vége az ebédnek, - Szép csendesen borozgatván, beszélget; A többiek kimennek a szőlőbe, Úgy örűl a gyermek-sereg előre!
A nap halad, - ha boldog, száll az óra, Alig, alig tudunk számolni róla! De, - mert a húr szakadásig feszűlhet: Jön az éjjel, - és jóltévőn a - szűnet!
A mindenség mi hallgatag, mi békés! Pihen a föld, pihen a ház s az érzés; Csak az álom jelen meg, és enyelgve Másolgat a nap képéből ecsetje.
A szemeket nyugvás zárja be lágyan, S öreg asszony ébren van még az ágyban; Bajlódik a boldogsággal s szivével... - Mért ilyen nap éltünkben csak kivétel?
Cookies on Poetry Cove