EPERJES.

Meghagyta nékünk a letünt idő, Öreg regékben sok történetét, S ki hallgatózik puszta templomok, S forrás vidékin, ó romok körűl,

Barlangnyilásnál, s mély vadonban: Hall sok csodás, hall sok szép dolgokat. Vak Béla jött számos kiséretével, Birodalmának felső részire,

Mely fekszik a lengyel határ felé; Holott mély rengetegbe tévedett, Világtalan királlyal, a csapat; Lengyel határ felé volt hajdanában

Falvak helyett erdő, s vadon csere. A forró nap délpontra hága már! Sütő sugáritól a zöld lapu Megszőkülten ereszté el magát.

Elfáradott, és megszomjúhozék Hosszú járás-kelésben a király, És inni kére kísérőitől. Háromfelé szakadt most a csapat,

S indúlt keresni hüs forrás-vizet, A messzezúgó erdő tájain. Bélát pedig szépen leülteték Zöld gyepre, zöld fák csendes árnyiban.

Megült a fejdelem, s nem ejte szót. - Egy pár vitéz némán állott megette, Kit ott hagyott a többi őr gyanánt. - A szellő gyöngéd ujját érezé,

Mely arcán símogatva elszaladt. Hallá felette a pintyek dalát, Kivette a rigó ugrásait, A fiatalok hajló ágain.

Kezén pihent meg a virágkehely Nedvével megrakodva visszatérő Serény polgára a köpűnek; S eget, sem földet ő nem láthata!

Országában ő leghatalmasabb És egy személyben legerőtlenebb. S miként az ülve játszó csecsemő Egy lépést sem tehet botlástalan:

Hatalmas nép fölkent királya Gyámoltalan magában...! Ki országának fénye, napja: Magának éj, sötét, reggeltelen.

A nép reá néz, őtet követi, Ő milliók léptének ád irányt, Ő, - kit vezethet gyönge kis fiú. És űl a fejdelem, nem ejtve szót...

De lelke mély gondokkal küzködik... Hisz a király is ember! És elszéledvén tűnődése: Hozzá mászott a lusta únalom,

S legyezgetvén denevér-szárnyival, Reá álmos, meleg szellőt vere. Most megösmerni vágyván helyzetét, Tapogatózni kezdett csendesen,

És űlhelyét megnézte két kezével, S ott földiepret ére mindenütt, Amely a fák alatt terítve volt, Meghajlott szárán csüggve bokrosan;

Érett bogyóit a szomjú király Magához vévén, epedése mult, S könnyebben várta a forrásvizet. És a nap délutánra hajlott.

Kiséretéből az első csapat, - Amely először tére vissza, - Elmondta, merre járt völgyön, hegyen, Mint vergőde át a bozótokon;

S elmondta, hogy forrásra nem talált A rengetegben. Megjött a második, mely távolabb volt, Hozván bőséggel szomjoltó vizet;

Elmondta, hűs forrásra mint akadt Hegyoldal árnyas, szirtes öbliben; S hogyan talált rá csörrenésiről, Melyet kövecses habjával vere.

Eloltá szomját legott a király. Majd nagysokára jött a harmadik, - Mely a királytól legmesszebbre járt; Vidor kedéllyel szállongott elő,

És ajka tréfás, pajkos szókra nyilt. Ujját emelte rájok hadnagyuk, Intvén szemével a király felé, Mely ezt tevé: komolyság, tisztelet!

De a csapat dévajkodása Meg nem szünék, de nőtt szemlátomást. S amint szemügyre vették társai A harmadik csapatnak emberit:

- Csodálkodással tekintvén reájok, - Kisült, hogy mindenik boros... S azok bizonnyal mondák: hogy vizet, Nem bort ivának forrás medriből,

De a csöppeknek ott, boríze volt; S lőn, hogy mindnyájan észrevétlenül Kedvet kapának, s Borkútnak nevezték A forrást, a völgy hűvös árnyiban,

S mond a király: vágattassék ki a Vad erdő, ülhelyem körül! Hol hűsítő, érett bogyóival, Talála földiepret két kezem,

Mely kinzó szomjamat megenyhité. Épüljön város a vadon helyén S emlék gyanánt a történet felől: Eperjes légyen ő neve!

Ugy lőn, miként mondotta a király. Kiirtatván idővel a vadon, Megnépesült vak Béla ülhelye; S eperszemet viselve címerében,

Épűle város, és áll e napig. Határiban - kárpótlásul talán, A szőlő borhozó gerézdiért A régi forrás,

Borkút, borízű nedvével buzog fel. -