Bús asszony önti a halottra
Könyűi záporát;
Kérdez, felel, nevén szólitja
Ő kedves jó urát.
Végig borong nyögő panasszal
Hivének tetemén:
Szegény vak özvegy... árva gyermek!
Ki táplál minket? Én!
Szavára dúlt, ingó hitének
Ki ily választ ada:
Ugy dolgozik...! ugy fárad és fut
Serdűlő magzata!
A jó asszony felejti már, hogy
Nem keres a halott...
A kis leány fel-varr s fonással
Tölt sok hosszú napot.
De sápad, sápad... s nagy beteg lesz.
A dolgos kis kezek
A pihegő mellen keresztben,
Fáradtan fekszenek.
Már-már elszáll a lélek, ajka
Végső lehelletén:
Ah gyermekem! te is ha elhagysz,
Ki táplál engem...? Én!
Hallják sokan... A temetőbe
Kiviszik a leányt. -
És éldegél s nem lát az özvegy,
Nem semmiben hiányt.
Nyugodtan van, ha a kosárból
Az eleség kifogy:
Korsót, kosárt megtöltve ujra...
Nem tudja bár: ki? hogy?
Én istenem! fel-felsohajtgat
Az éjnek idején,
S mindig szelid, közel sugást hall:
Ki táplál engem...? Én!