Mi szívet bájol, felgyujt, elragad, S mint örvény bűbájos körödbe von: Megáldva vagy hódító kellemek Csudás kincsével, oh hölgy! gazdagon.
Szemed nap. Kebled vakitó haván Sötéten borong fürtid éjjele, Hogy a fénytől ellankadt pillanat Meg-megpihenni sűlyedjen bele.
Boldog, kinek számára ajkaid Rózsáin egy muló mosolyka van; Boldog ki lát, ki hallja hangodat... S mi vagy mégis magad? Boldogtalan!
Láttam szemed könyűit omlani, Borús szép arcod, nemes kebledet, Amelyet a fájdalmak szélvesze, Mint egy fehér tavat megrengetett.
S midőn megihletett a méla bú Borongásban élő költészete: Hallottam, mint ömlött el ajkidon Őszi szellőként a bus halk zene.
És láttalak hosszan merengeni, Kezedbe hajtván szótlanul fejed... Mozdúlatlanul, halványan, miként Márvány-nemtőt a ravatal felett.
Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes, - S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg? A gyémánt is tündöklő fényt lövel: Mégis ő maga, mint a jég, hideg.
Számító a sors ajándékival! Midőn nyájasan mosolygott feléd: Élted boldogságába tudta be Lelked jóságát, arcod kellemét.
Oh hölgy! türd a könycseppet arcodon, Szorítsd szivedhez a fájdalmakat! A sors nehéz, méltatlan szenvedést Csak a magas, nemes lelkeknek ad.
A gazdag kebel, mely dús bányaként Rejti a sziv valódi kincseit: Azt mondják, nem lehet boldogtalan... Szenvedő jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!
Áldás a hajnal hulló harmata, Melyet a szomjazó virágnak ad, A gyenge fűszál mégis meghajol A ragyogó, a gazdag kincs alatt.
Nem gazdag-e a gyöngytermő csiga, Mely hányatik hullámos tengeren? És a fájdalom keblében lakik, Hol a mosolygó drága gyöngy terem.
Regét mondok. eljött a kikelet, Bus volt a rózsafa s panaszkodott: Hogy a tavasz miért nem ad neki Teljesb virágot, több diszt s illatot.
És ugy lőn, amint óhajtása volt, Midőn felébred egy szép hajnalon: Illatban úszó rózsák ezrei Boríták a bokrot dus-gazdagon.
Gazdag lett diszben, de boldogtalan! Nem birta édes terhét tartani; És a tulteljes virágok alatt Megtörtek, elszáradtak ágai.
Büszkén s titkon viseld fájdalmidat: Hadd irígyelje sorsod, aki lát; Ne tárd fel kebled, oh hölgy, senkinek, Hogy lássa a bánat ben-tört nyilát.
Ki most elbírod kínod terheit, Szánó könyűt mások szemén ne láss; Mert az törné meg szilárd lelkedet, S az együgyű, rád tolt vigasztalás.
A fájdalom lett élted sorsosa, Az emészt és az tart fenn tégedet; Jó hölgy, csak benne lelhetsz ellene Szivedre gyógyszert és enyhűletet.
Ne tartsd, mint rabmadárkát, a reményt, Hogy szép szavával tudva csald magad; Halvány jelen lesz a szines jövő, S még jó, ha nem hoz uj fájdalmakat.
Ne zörgess a multak zárt ajtaján! Nem nyílik az fel többé senkinek; Ott hasztalan vádlod be a jelent, Az alvó hullák meg nem értenek!
A boldognak is, ha tenger gyanánt Lelkére árad az emlékezet: Fényes, de roncsolt törékeny csiga, Amit hullámiban a partra vet.
Cookies on Poetry Cove