Költője a csikóbőrös kulacsnak! Épen elmúlik hosszu ötven év ma, Midőn irod, hogy nincs praenumeransod, S dugába dőlt a farsangi poéma!
Költője a csikóbőrös kulacsnak, Ne bántson e gúnyos emlékezet! Sőt vígasztaljon az, hogy ha ma élnél: Még annyi sem akadna, ugy lehet.
Azóta hosszu ötven év alatt, Nagy és sok amit a világ haladt. Ha megjelennél köztünk, - nem a hír, E csillogó arany köd képiben,
De egy pálcával járnád be a hont, Azt a szép földet, hol porod pihen: A barátságos Kunság téreit, És Debrecennek híres városát;
S ahol Tihanynak riadó leánya Zengő bércén halkan kiáltna rád: Elálmélkodnál a nagy változáson, Amelyen a világ átment azóta! A réginek csupán egyet találnál:
És ez - a praenumenransok mivólta. Ezek felől a farsangi poéma Most is szép csendesen dugába dőlhet; A névben van csupán egy kis különbség:
Előfizetőknek mondván ma őket. - Mégis, oh költő! áldhadd Istened, Hogy akkor mérte rád, eltöltened Azt az időt, mit élet nevezet
Alatt az embernek nyakába vet. Akkor szőt a takács, a boltos árult, Szántott a nép, a pap imádkozott; Irt a deák, az ács furt; meg nem unta
Prokátor a pört, cigány a kohot. Most - csillagvizsgáló a krumplicsősz, És hadvezért a kályhafűtő, kukta: Miniszter a csapláros, és kezén
Mint itcés jár a népek élte, bukta. Szóval: minden Jankó s Kata Világrázó diplomata! Te boldog vagy, hogy meg nem kóstolád:
Mi gyomrot, lelket jóltartó gyönyör, Midőn okos, bolond politizál, S uton utfélen halálig gyötör. Mert a szónak minden harmadika
Keletlen, sótalan politika; S az ember e rémtől meg nem pihen, Üldözvén szó vagy betű képiben. Hová levének a kedélyes esték,
Hol a barátok egymást felkeresték! Mikor öszvejött szomszéd atyafi, Egymás örömét szaporítani! Kiket jóizű tréfa, bor s zenénél,
Együtt talált, vigan talált az éjfél, - Ifjak s vének enyelgő körbe ültek, S szentűl ment a mulatság mint az ünnep. Most, - ha az ember társas körbe lép,
Rögtön, - alighogy indúl a beszéd: Mint az almába, bele esik a Kor ocsmány férge, a politika! A világ halad, csak mi nem megyünk
Sem hátra, sem előre, mint a vén rák: Csak minket nem tolt feljebb az idő: Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták A szinész ma is csak komédiás,
Költő és tudós, festő vagy zenész: Kasza-kapakerülő, pénzcsaló, Kit minden bitang megröhög, lenéz, Boldog szerkesztők! hát ti mit csináltok?
Jobb bizony! ha más mesterségre álltok! Nem kell ma szellem! oh az a világot Nem tartaná jól, sőt elémelyítné, Hús kell ma, vastag étel, - vagy ha mégis...
Hát ott van a politika, e híg lé. Pedig hiszen csak valljunk igazat: Iróban, könyvben nincs nálunk hiány, Csak az is sok, mit évről évre az
Idő s könyvárus a polcról kihány, Miután a vesződést megsokalta: Leszállított áron tuladni rajta. Van író, költő, kritikus elég; -
Mert arra, mint hajdan, nincs már eset: Hogy nagy tempóval készüljünk elébb, Tanuljunk sokat, irjunk keveset. Most minden ember született zseni,
Minden betűje dicső, isteni! Kikölt naponként egy tyúkalja irót, Ez a vén kotlós, az irodalom; A hires költő annyi mint a csirke,
És szól ki vékonyan, ki vastagon, S babért, szobrot vár a hálás hazátul, Mert hiszen általa - papir s rongy drágul. Kit az irodából elvertenek,
Mert nem tud írni, író lesz legott. Magában a borzas vargainas Nem érezvén elég talentumot: Meghasonlik... és költő lesz azonnal,
Költő, sötét vad világfájdalommal. És van kritikus, - ép mint a kacsa Kígyót békát elnyél a viz alatt; Csupán azért, hogy jóllakjék vele,
Nem, hogy tisztítsa tőlök a tavat, Ugy kapnak ezek gazt és szemetet, Mivel ez nekik privát élvezet. Van itt iró, költő, tudós, kritikus,
Regény-, dráma- s novellaíró bőven; Ismert, nem ismert, félreismert lángész, Egymás hátán, mint a csik a Fertőben. S nem bámulsz minket, oh boldog haza?
Dehogy nem bámul, - sőt annál odább van. Praenumerálni elfeledkezik, És nem veszen könyvet - bámulatában! Azért ne bántson, oh alvó poéta!
Hogy a farsangi vers dugába dőlt. Ne félj, igy lesz az ötven év után is, Amiképen volt ötven év előtt! - Igy dől dugába minden e világon,
A koszorú, a hír és a dicsőség! Szép költők: kik e földön rongyban járnak Azért, hogy majd a halhatatlanságnak Bíborszín palástját magokra öltsék!
Cookies on Poetry Cove