Azt beszélik, édes életpárom! Hogy én mindig a bolondját járom, Hogy nekem csak abban áll az élet: Éjjel-nappal társalogni véled.
Nagy halálom, amidőn beszélik: Hogy szememnek nem virad meg délig; Mert hozzám csak reggel jő az éj el, És az Isten napvilága éjjel;
S hogy még ott is botorkázva járok Útamon, hol sem göröngy, sem árok. Meglehet... de rá kinek mi gondja? Korhelyebb az százszor, aki mondja!
Ez a világ egy nagy rosz motóla, Nem lehet sok jót beszélni róla; Jár, de hogy jár? jaj biz össze-vissza, Mint részeg, ki eszét megissza.
Az időnek végnélküli szála Ezredévek óta foly reája. És mig a bölcs fontolgatva méri, S a fonalnak végét el nem éri,
Fontos semmiségén jót kacagva, Felkiáltok, tölt pohárt ragadva: Mi gondom rá! amely kéz motólál, Gondja is van rá, a pászma mint áll.
Mondják: sok van most is a rováson, S túl a rendén inni rosz szokásom; S megsiratja egykor aki mérte, Nagy harang fog megfizetni érte...
A bor ára, szent igaz, telik rég, S adósságot hagyni nem szeretnék, De ha úgy lesz, mondok egy okos szót: Ki utól jön, zárja bé az ajtót!
Hát nekem, mely igért annyi szépet, Örökösen adós lesz az élet! Sokat vártam tőle jó-hiszembe, S mindig rosz pénzt nyomott a kezembe!
Bizalom volt e rosz pénz, kinálom... S kinevetnek véle a világon! Furcsa! vannak, akik azt remélik, Hogy a józanságot rám beszélik;
No hiszen ki fejét erre szánja, Mondhatom: a borsót falra hányja! Az intő szót én többé nem értem, Hadd vesszek! hisz úgyis veszni tértem.
S bár végbúcsút mondjak a világnak, Hírével az nem lesz a királynak. Búcsufényben úgyis ifjúságom... Hejh, maholnap lenyugodni látom!
Kik szivemnek kedvesek valának, Mint az árnyék este, elhalának! Hit s remények, e törött kebelnek Mély sirjában halványan pihennek.
Szívem a sír, fejfa kín felette, A csalódás, sírásója, tette! Pilláimról a köny elmaradt rég, Oldalamnál jó kancsó! te vagy még,
Hejh, maholnap el kell válni tőled...! Most iszom hát, mig lehet, belőled!
Cookies on Poetry Cove