Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe’ termetes tölgyek környékezék.
Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.
Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?
De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.
Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...!