Eleimnek kisded háza,
Békeséggel fölruházva!
Hol bölcsőm is ringott egykor
S fürge lábam futosott:
Csak növeld agg napjaimra
Kertedben a gyámbotot!
Amint vágyban és reményben
Küszöbödet által-léptem,
Hogy kikisért és megáldott,
Aki legjobban szeret:
A világban nem találok
Nyugodalmat, örömet!
A kép, mely úgy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol;
Fellegjáték, mely eltorzúl,
Köd, mit a szél elvere;
Valót adtam a reményért,
De búsit is a csere!
Csendes hajlék, téged látlak
Lombja közt az ákácfáknak;
Kéményednek kéklő füstje
Az ég felé kanyarog...
Otthon vannak az enyémek!
Mért, hogy én is nem vagyok?!
Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden fűszál ismert;
Gyermek-képe, ifju álmak
Szép emléke mindenütt...
Ah, mig köztem és közöttök
Idő és tér nem feküdt!
Öreg apám szánt, vet, munkál,
- Többet ér még mindnyájunknál -
Édes anyám imádkozva
Viraszt fel sok éjjelen,
S fohász, munka mindazért, hogy
Az én dolgom jó legyen.
Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
Mit csinálnak...? olvasgatják
Kedves fiok levelét...
S még soká, a sötétben is
Csak rólam folya beszéd.
Akik vélem be nem teltek:
Várjatok csak, áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
Haza felé közeledem,
Mentűl messzebb haladok;
A szivem visz, - nem sokáig
Lesztek immár magatok!