ÉJJEL.

Setét van már, elmult a nappal, Nyugalom van a fáradtakkal, Én ágyasházam elhagyom... Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!

Bámúlok a fénylő seregben Fen-lebegő világokon. Egykor, ha éjre fenmaradtam: Mint falevél a mézharmatban,

Szivem gyönyörben förödék... Az ég most is dicső, fensége! Örök lángban a mirjád mécses... De keblem más, mint vala rég.

Akkor merész, gyors szárnyat öltve, Távol maradt e bánat földe, Szálltam, fel... messze... végtelen... S mig a napok körében jártam,

Bübájos kép volt útitársam, Mely a földről szállt fel velem. Gyors és könnyű volt feljutásom, Édes, tartós ottmúlatásom

Az ég fényes tájékinál; És csendesen jöttem le ismét, Mint el nem zúzza gyenge testét A hópehely, hogy földre száll.

Most, - látni csak s megtelni kéjjel, Melyet kérdés nem ront, se kétely: Ah, lelkem ezt kevésli már! Többet kiván most: tudni, tudni...

A titoknak nyitjára jutni, Mit a mélységnek kulcsa zár. Mi az, mit fent s alant csudálok? Mi tartja számon a világok,

Lények s valók mindannyiát? Az út hosszú, a szám temérdek, Örök titkok, miket nem értek, Itt mélység mélységet kiált.

S mi vagyok én? talány e földön, Hideg por, ha napom kitöltöm: A lomb egyszer zöldel s le-hull... Az élet fontja könnyen billen,

Visszásan mér a síron innen; Nem bánom ezt, - de túl... de túl...!? S mig titeket fenn, kérdenélek: Nagy mindenség feltárt könyvének

Titkos betűi, csillagok! A nagy kérdés nincsen megoldva, Mentek tovább, mint kezdet óta S nyugaton - lehanyatlotok!

Oh, fényetek ne tünjék még el, De töltsetek be hit- s reménnyel, Hogy ha e testet levetem: Kétség s titok föl lesz deritve,

Most tűkörben, majd szinről szinre Leend látásom odafenn. S bár légyen itt gyötrelmes éltem, Csak bízzam, hogy majd ott elérem

Az örök élet vizeit, Ahol megenyhül szomjuságom, Mely úgy epeszt s öl e világon: - Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!