Köszöntelek, te csendes tiszta éj! Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél... Az elnyugvó alkonynak égve Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu Esthajnal élete...! S a kék hullámu messzeséget Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja S ismét a régi kínnal éget! Feletted, messze szép táj! Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud, Mint a madár sík tengeren, Kéj és kín rajtad összefut, S rád emlékeznem úgy fáj...!
Elégve majd esthajnalomnak Halvány világu élete: A zaj, halk szívütésre válik Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete... Ah, rajta egykor nem merengek! Elsötétült szemem nem látja; Hullámzó képét elfelejtem...
Lelkem, te lengj azon helyettem Légy a kedves táj délibábja! Tündéri szép az éj... Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen, Hogy megszólitnak a virágok! S ime, a csendes éjben Megnyílik száz virágkehely...
Légben, halmon, mezőben, Jó illatár terjedve el. Érzem én is megnyilni keblemet, - Kertem virágival; -
Melyből buzogva ömledez A csendes éji dal... Ki a virágnak illatot, A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének, Nagy ünnepén a néma éjnek, Mely megnyitá a dús virágkehelyt, S a dalszülő kebelt...!
Elveszti az éj gyász koromszinét, S bizonytalan homályra enyhűl; Honnan jön a varázs-mosoly, Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl...! Tündér menyasszonyként, feje Ezüstlő fürti földig érnek: Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek. S a csöpp, enyhe harmat képében: A szomju föld áldása lészen. Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár, A rózsafényű képzelet Rezegve rajta mint a holdsugár; S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása, Dal lesz szomjú keblem áldása, És a dal engem boldogit. Alusznak a füvek, virágok...
Közöttök halkan énekelve csak Az éji őr szalad sietve, Az éber éji őr, a kis patak. Lelkem viraszt, - miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal. Köszöntve éjfélt és korányt, Harmatot, csendet, holdsugárt: - Hangosan fel-felcsattan a dal...!
Csodás, nevetlen érzelem Beszélget titkosan velem, Mely öntudatlanúl kihoz Sírok bogácskóróihoz.
Kit látogassak én meg itten? Még nincsenek halottaim, Szív-képek, ifju álmaim Társalognak velem meghitten...!
El innét...! ott az én helyem, hol A búgó vadgalamb lakik; S meleg fészkében a csicsergő Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon, Hisz én is dalról álmodom! Az égre nézek, ott Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes, S ez égi méhek ajkirul, Nyugalmas éjben édes méz csepeg, A föld felé láthatatlanúl.
- S mi volna más Az édes mézharmat, melyet szedek Napkeltekor, A csillogó erdőlombok felett?!
Cookies on Poetry Cove