Midőn ezt a könyvet kitárod: Hívd egybe nőd, fiad s leányod, Mind, aki lelkeddel rokon! Komoly hangon olvasva nékik,
Mig által-érzik, által-értik, Mi írva áll a lapokon. Becses könyv; - bár szerezve gyorsan; De minden szó- s mindannyi sorban
Hevít a tűz, mely benne ég; Csak egyszerű ecset-vonások, De hogy megint csudálva lássuk A bajnokok képét: - elég.
Sokáig állt hüvelybe’ szablyánk, Holtnak hittek, midőn csak álvánk A tespedő idők szerint; Mig álmunk - a kürt-szóra - széledt,
És a világ az árva népet Mint hőst látá s félé megint. Gyorsan gyült a maroknyi tábor, Az ellenség haladta százszor, -
De annak népe hazafi... És a fegyver szörnyű sebet vág, Halált hord az, ha a szabadság S a hon szerelme húzza ki.
S mint vérhollót a sólyom vagdal: Vivák, tépték gyors támadattal Az ellent a bajnok fiak; Harcolni sebben, éhen, fázva,
Győzni s halni nevetve, játszva: Oly könnyü volt mindannyinak! Tell bajnokit, mig küzködének, Óvák, rejték a sziklabércek,
Tetszést rivalgva hangosan; - Mieink a sik-térre szálltak, Hol, mint a szélnek, a halálnak Egyenes és gyors útja van.
Ez volt az év! Csudáknak éve! Rege-hősek láttattak élve, Minőkről álmodunk csupán... A történetben ami fényes,
Szörnyű, dicső, nagy s ünnepélyes: Következett egymásután. Mily nép... mily harc... mily hősi szellem! Felkölt a Hun s itt volt a Hellen,
Láttuk Zamánál Scipiót; Thermopilae és Aquiléa Szemünk láttára védve, víva; S bősz Amurád megdöntve volt!
És a remény, és a dicsőség A hont s a honban el-betölték A szíveket s a levegőt... De közbeszólt a sors kajánul,
S a ránk-omolt észak sulyátul, Mi volt, megszünt, mi állt, ledőlt. S lőn némaság, - lőn éj, gonosz, vak... Elestünk, mint a zsibbadott tag,
Szivünk maradt csak melegen; Mig elnémult ajkunkon a szó: Fenn-volt, mint a beteg-virasztó, A vérző, mély honszerelem.
Kurúzslót, írt kerülve titkon: Tűrve győztünk fájdalmainkon; Használt, mi súlyos volt s fanyar... A mély sebét nyaló oroszlán,
Azt új meg új vérzésbe hozván, Nem óhajt gyógyulást hamar... S élünk! - Ébren vagyunk mindnyájan, Köszöntve a kétes homályban
Már feltetszett szürkűletet; Bár e nép még romokra térdel: De meglágyul, kit ajka kérlel: Ki Úr idők, ég s föld felett.
Bár hős árnyak a nagy csatából, Zord lelkek a martír-halálból Lengnek köztünk, járnak velünk; S e közelség, ez a lehellet
Éget, fagyaszt: - már mégis enged Munkálnunk és reménylenünk. Midőn ezt a könyvet betészed: Sohajts, de szünjék csüggedésed!
Jelen van már a pillanat: Hogy a sors urnájába nyúlni, Életre vagy halálra húzni, E nemzetnek lehet, szabad!
Cookies on Poetry Cove