Mi van temetve szép arcod havába,
Mi van temetve: bú vagy szerelem?
Fehérben száll az ifju lányka sirba,
Esküvőre is fehérben megyen;
Kéj vagy bu kísér szép hölgy, nem tudom,
S merengve függök halvány arcodon!
Körültem fény- és harsogó zenében
Zajos nappallá változott az éj;
S én magamat oly idegennek érzem
E vígadó nép kedvtelésinél;
És fájó szívem magába vonul,
Mint hajnalka a nap sugáritul.
S tekintetem féltő gonddal futos szét
A fényben tarkáló sereg felett;
Míg barna köntösöd meg nem találja,
S felette halvány arcád, kebledet,
Ott aztán fénytől káprázó szemem,
Mint holdvilágos éjen, megpihen.
Szép arcodon, mint egy halk éji dalban,
Bűbáj, merengés fájón rejtezik;
Hát lelked álmai minők lehetnek...?
Tündérvilági rege mindenik;
Ah, akinek szól e tündérrege:
Minő boldog a földnek gyermeke!
Ha szívem most a régi lánggal égne:
Te életemnek lennél átka még:
Birásodért feldulnám a világot,
Vagy megölnélek, hogy másé se légy;
De láng nem vagyok, csendes tó vagyok,
Visszatükrözvén kedves alakod.
És múló percein az éjszakának,
Mint egy szép álom, úgy tetszel nekem,
Mint egy fehér vitorla, melyet a szél
Meg-meglebbent a messze tengeren;
Álom, vitorla gyorsan elrepül...
A fájó sziv marad csak egyedül!