Mély ámulattal függ rajtad szemem, Te messze tengerek Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh Minek nevezzelek?
Méltó nevet mert millió világok Nyelvén számodra nem, - oh nem találok! Mért hagytad el fényes hazád? hiszen Innét is oda jár,
Szebb világot látni a gondolat, E költöző madár! Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?
Varázstenger tajtéka s gyöngyiről Álmodtam egykoron; Aranyló árvalányhaj lebegett A fényes partokon.
Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben, Az árvalányhaj sárga fürteidben! Magad vagy a tenger... magad vagy a Bűbűjak tengere...!
Melynek végetlenén fárad s kihal A szem tekintete; Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!
Világtalan valék. ma nyiltak fel Először szemeim; Talán hogy látni itt tanuljanak E tündér kellemin.
Mert hisz mit láttam én, mióta élek? Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek. Az égő napfény csak szememre hoz Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is Bűkörben forgatod! A képzelet fenjáró solyma is csak, Csak lopva néz fényébe bájaidnak!
Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom: Vagy-e te csakugyan? S előttem nem egy bűvös jelenet Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni... hátha Szétfoszlanál, mint éjek látománya! S ha létezel: e látható világ Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád... Ah, mégis jelenet, Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván, Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -
Cookies on Poetry Cove