Az őszi nap mosolyg derűlten,
Erdő, patak, szirt, völgy kerűltem,
S magas hegyek fejem felett!
Oh, e magas hegyeknek ormán,
Sokáig gyász felleg borongván:
Tájra s szívre árnyat vetett.
A földet gyakran verte zápor,
Aszályban nyilt meg keble másszor,
Feltörve... megtiporva lőn...
S mindazt, mi rá csigázva szállott:
Jég-záport, izzó napvilágot
A föld némán magába vőn.
Mint a nemes kebel csak épűl
Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,
S magasb érzelmeket terem:
Dússá lett a föld megsanyartan,
S a drága must édes patakban
Csordult alá a bérceken.
Tisztúlni kezdett a hegy orma,
Sürű ködét megostromolta
A nap, fénylő sugárival,
S mig tépte a kéz a gerézdet:
Vidult a szív is, - nyugtot érzett...
- Megzendült a szüreti dal.
S ha köny, ha vér szinében ömlő:
Nem láta rég ily bort a tömlő!
Mily pezsgés, mily erő, mi fény!
Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,
- Az édes csöppek felhevítnek -
Itala kéj, bánat, remény.
Most, oh jövő, ki éveket szűlsz!
S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,
Örömmel, búval szól-e szánk?
Deríts e múló év borához
S az ivandó nagy áldomáshoz
Méltó, dicső napot reánk!
Akkor zeng, zúg majd hangosabban
A viszhang, melyet a magasban
Tető tetőhöz csapdosa!
S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:
A zord időt nem látja többé
A hős Dobónak városa!