Hajnallik, szép... természet, várj, megyek! Hol fellegekbe ütköző hegyek Agg ormiról, a szárnyas gondolat E hitvány földről menny felé ragad...!
Mert, - ugy hiszem tán mondanom se kell: - E föld övéivel nem érdekel! Sötét göröngyein tulszárnyalok, Ösmerjetek meg én költő vagyok!
Figyelmem őrt is áll ám gondosan, S agyam kihányott pókhálóiban Ha egy-két kóbor eszme fennakad: Verssé kell gyúrnom azt, törik szakad!
Im, fenn vagyok...! hah szívem mint dobog, Hevült arcám tán lángot vetni fog? Térdem remeg... szorúl lélekzetem... Ez a költői ihlet, úgy hiszem.
Biborképpel mosolyg fel a korány, Ah éd és báj...! mint zeng a csattogány! Mi szép a költő élte, ah mi szép! Ha új Mózesként hegytetőre lép:
Keblét üdv és kéj hullámozza át, S lenn, szörnyen bámulják a lant fiát! Hah, lángtengerré vált a támadat... Szerelmet énekeljek vagy hadat?
Nem! téged szent hazám!... de ah, mi ez? Az égen barna felleg szívedez; Arcámra rút esőzápor csurog... Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innét, hol kínomra zúg a szél S a nyárfalomb is gúnyos tapsra kél! De e partról levinni most ki fog? Hah, mint fázom, fogam miként vacog...!
Légy üdvöz édes kedves alkonyat! Most jön majd a daleszme s gondolat... Oly szép az est, a hold, a csillagok... Érzelmimnek ellent nem állhatok!
De tán rossz szellem játszik velem? Hogy majd ezerfelé reped fejem, És mégis ennyi ezer gondolat Közt árva lelkem egysem akad.
Szemem káprázásig a holdba néz... Oh segits rajtam jó Dávid-zenész! Könnyen dalhoz jut a szúnyog-sereg, S gondolkozás nélkűl is úgy zeneg;
De a békaszó és a denevér Az én fejemből minden jót kivér! Bárcsak szerelmes tudnék lenni! Nem...! Hozzám nem fér e gyáva érzelem.
Téged kereslek meg csendes szobám! - Ma a kültermészet nem hat reám - Hol nékem máskor gombaként terem Úton, útfélen dal és érzelem!
Éjfél... halvány világu lámpa... csend... Most énekem csattogva felkelend! S hogy annál lángzóbb légyen zengzete: Jövel segédül bornak istene!
Nem! meg kell lenni!.. abba nem hagyom; Apoll, tied lesz éjem, nappalom! De költő lészek, istenemre az! - Ifjú vagyok még s jő elég tavasz -
Reá riaszték... lám már érezem: Mint kezd hevülni szívem és fejem! De tárgy, új, még nem koptatott, dicső: Szép szerivel már látom még se jő!
Korány, tavasz, sír, csermely, holdvilág... Ah, hisz erről firkál egész világ: De mely van égen, fölön, föld alatt: Ki is írtak már minden tárgyakat!
Ki ám...! és nekem semmi sem maradt... Ah, mért is nem születtem hamarabb? Aha... mégis jó lesz lehajtani Fejem, ha jönne bele valami...!
Költő ur! ez a legjobb gondolat, Boldog jó éjszakát s szép álmakat!...
Cookies on Poetry Cove