DIÓSGYŐR.

Tudjátok-e, hol van Diós-Győr? Láttátok a regényes tájt: A bércet és barlangot, melyet Az őserő építe, vájt?

Az óriási hegymedencét, Vizének zöld mélységivel, Melyen egy-egy benyúlt merész ág Rezgő képét teríti el.

Hol a mély titku rengetegben, A vadkomló s az iszalag Hűvös szagos bolttá foly össze, Melyen vadméhek zsonganak.

Őzek szálalnak a pataknál, Melynek forrása jéghideg; Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd Elszéledő csirkéinek.

Hol a zöld fák közt, mint halott váz Sárgúl egy-egy vár-omladék; Multjáról csak regék beszélnek, S halk gyenge viszhang lakja még.

Láttátok a tájt? bércet, ormot Csendes völgyek s halmok felett? Szelid s vadon szépségiben a Mindenható természetet?

Ott állott, sok századdal innen, Diós Pál egyszerű laka, Amelyre árnyat és gyümölcsöt Egy óriásfa hullata.

Diófa volt ez, a családnak Vetése, sója, tehene; Gyümölcsiből annyit beszerzett, Hogy újig érőt ért vele.

Vadász volt Pál, biztos kezétől Halomra hulltak a vadak; Bár egyszerü s irás-tudatlan: Gondolkodó és hallgatag.

A bérctetőn, a zuhatagnál Órákig elmerűlve állt; És pontos szemmértékre vette Az elnyuló völgyet, lapályt.

Egyszer, borútlan nyári délest, Hogy a diófa hűsiben - Körűlhevervén kis családja, - Pál gazda csendesen pihen:

Merőn néz a távolba, mintha Törődne titkos terveken; S egyet sohajt: hogy is nem adtál Nekem sok kincset, Istenem!

Oh oh! kiált a felesége, - Hová beszélsz? vagy nincs eszed...? De a vadász fellelkesűlten Beszélt, - beszélni jól esett:

Lásd anyjok! mily termékeny, áldott, És mégis puszta e vidék! A halmot nem építi, lakja, A tért nem szántja senki még!

Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem: A tájt megnépesíteném! Szőlőt teremne a hegyoldal, Vár állna a bérc tetején!

Parancsolnék a zuhatagnak, Hogy hajtson árja malmokat; Feltörném a gyepet, hogy adjon Piros-magú kalászokat.

És nem tudom, még mit mivelnék...! Szólt a vadász, - és mig neje Bámulva, féltve nézte, - fölkelt, S eltűnt az erdők mélyibe.

És ott bolyongott, - néma gondban Töltvén az éjt és a napot; S egyszer hogy elnyomá az álom, Ilyeténképen álmodott:

Ősz embert látott, aki monda: Kérésed meghallgattatik! Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad Kapujában harmadnapig!

Pál gazda menten utnak indult, S éjjel, nappal gyorsan haladt; Szörnyen csudálta és megunta A sík alföldi tájakat.

Itt a torkos gődény halászik, S egy folt lovas-kócsag lelep; A nádasban valami bömböl Hol távolabb, hol közelebb,

Amott a rét elúszik a tón, S a buzgány lóg hosszú nyelén; A habrózsák harasztja, mint egy Zöld tányér áll a tó vizén.

Hegy, erdő nincs ameddig a nap Kél és nyugodni mégyen át; Az ember száz mérföldre nézhet, Hanem azért semmit se lát,

Ezer nyom van, de ember egy sincs, A csorda őrzetlen legel; Előtte és utána árvíz; S az útas majd szomjan vesz el.

És oszlop épűl a homokból, A forgó-szél épitgeti, Karcsul... karcsul... s mindig magasabb, Míg kivirít a teteji...

És akkor rögtön összeroskad, Elnyelvén a sik, puszta tér; Pál megbámulja, s unja mindezt, Mig végre Nagy-Váradra ér. -

Ülvén a város kapujában, Az első nap szürkűletén; A jó szerencsét várta, leste, Üres tarisznyával szegény!

És rögtön harsány szózatot hall: ‘Mit kérsz egy napra?’ - s megmered... »Ez ő: az ősz ember, aki küldött, S igért álmamba’ kincseket...

Ember volt, persze, aki szólott, Rövid-vastag, ősz és kuszált; De ez Pál gazdát hítta inkább S igért neki: - hat polturát!

S addig sokan a térre gyűlnek, Asszony, leány, suhanc, öreg, Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre, Napszámba elszegődjenek.

A kurta polgármester úr is Odább szállít vagy hatvanat; Pál bámul... a szégyen, csalódás Mint éles kés szivébe hat. -

S másnap megint szól a kis ember: ‘Hát kend fiam! minek van itt?’ S ő így felel rá: »engedelmet! Várok, nagy uram, valakit.«

Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen, Hogy ennyire törekedett; Keserűen átkozta, szidta Magát, álmát s az életet.

De ha már itt vagyok, bevárom - Gondolta, - a harmadnapot; És jaj volt néki; a kis urtól Annyi piszkot, mocskot kapott.

»Nem vagyok én korhely csavargó, Szólt a vadász, megkövetem! Csak egy bolond álom miatt van Rajtam ez a veszedelem...!«

S elmondta álmát. A kis urnak Nevettében a könyje folyt; ‘Okos ember vagy, jó barátom, Okos, de senkinek se mondd!’

‘Ha az álom beteljesűlne, Én herceg is volnék talán! S a Dárius kincsét azóta Mind a zsebemben hordanám!

Háromszor álmodtam, hogy arra Fel... fel...! nagy rengeteg terűl; Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban, S induljak el, de egyedűl.

Él ottan egy vadász: Diós Pál, Lakánál vén diófa van; Csupán csak a fát kell kivágni, S tövében három kád arany!

Az apám sem hallotta hírét Bükknek, Diós Pálnak soha... Nos földi; kell-e? ott van a kincs, Neked adom! csak menj oda!’

Igy tréfált a kis ember, és Pál Egy ígét sem felelt, - hanem Már-már betelve hitte álmát, S otthon termett nagy hirtelen.

Reng a kenyértermő diófa, Az ágak földre omlanak; Hejh! ha vakot vet a szerencse... S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...

Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál Mit álmodott, mit keresett; Fris élet és zaj kelt legottan Az elhagyott vidék felett.

Gerézdet érlelt a hegyoldal; Vár épült fenn a bérctetőn; A zuhatag szilaj folyása Munkára kényszeritve lőn,

S hol a vastól felszaggatott gyep Piros-magú kalász adott: Megtelepült az összegyűlt nép, S Diós-Győr épült általok.

Nézzétek meg a tájt! - a multak Romokba dőlt emlékivel; Holott az emberész hatalma S a természet csudát mivel.