Oh ösmerünk, jól ösmerünk!
S kérdezzük a természetet:
Mi célja volt, hogy csuda légy,
Féreg- s madárból összetett?
S keltsen szokásod, alakod
Ellenszenvet s utálatot?
Hátrálsz, eltünsz a fény elől,
Mint kit a forgószél sodor;
Mig fenn öröm s élet zajong:
Rejt hangtalan, gyanús odor!...
Jól van...! mért is sötétlenél
A nappal tüneményinél?
Hanem mihelyt az est leszáll,
Elhagyva titkos üreged,
Repkedsz bátran, arcátlanul,
Szemünk csak hogy ki nem vered!
Az ember elbusul, ha lát:
Várhatja már az éjszakát...
Tudjuk, hogy a reggel gyötör,
És vágyad a homály köd, est,
Nem is hisszük, hogy hajlamod,
Hogy undok bőrödet levesd!
- De, mért vagy olyan nyugtalan?
Kétség nálad mi okra van?
Találgatod, hogy lenne jobb:
Elbujni, vagy szálldosni fenn?
Ah, nem tudod: mit érts eme
Bizonytalan szürkűleten?
És zavarod nagy a miatt,
Hogy alkonyul-e vagy virad?