DÉLIKE

Indúl az uj hold, - sugár-szálait Mint egy ezüst vetélő hagyja el: Sugáriból a csendes föld szinén Szövődik halvány, reszkető lepel;

Mely elborúl a nyugvó életen, És arra még mélyebb álmat bocsát, Hol a lélek bejárja száz csodás Látmány zsibongó, mesés csarnokát.

Indúl a hajnal, - bíbor fátyola Arany szálakkal van áttörve már; Lebben, - s a harmat róla földre hull, Lebben - s a szellő lengedezve jár;

Zágy szender jő a mély álom helyett, Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid; Melyben az alvó tudja, érezi A nyugvás boldog, édes kéjeit.

És indul a nap, a gyors égi hős, S szekerének sugár-küllőivel Holdfényt és hajnalt messzetávolít És a világra világot lővel;

Megszűnt az álom és elmult az éj, Ébred ki él, a föld, lég és vizek: Az ifjult élet kedv és mozgalom Pezsgő zajától forrnak, rengenek!

Midőn a hajnal szépen meghasadt, Megnyíltak a virágok ezrei: A hűs harmatban mosdató korányt Illatos orcával köszönteni;

Csak a délike aludt csendesen, Szemét behunyva a földön feküdt! Nem élvezvén a reggel gyönyörét, Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.

»Szomszédasszonykám! régen megviradt, Fényben, illatban fördik a vidék; - Szólt a folyóka a fák súdarán - Csak te nem birtál felébredni még?«

Az ébresztő szót hallá délike, S midőn már délen érzé a napot; Megnyitván kelyhét meleg súgara, A hajnalkának választ így adott:

»Hagyj engem a korány óráiban Pihenni a jó földnek kebelén; A déli napfény kedvesebb nekem, Abban virúlok, nyílok, élek én!

Az én anyám ékes virág vala, A liliomnál jóval magasabb; Zöld lombozattól gazdag ágain Teljes rózsák rengettek, mint a hab.

Ösméred a szellőt, ki nem lakik És nem maradhat egy helyen sehol; Nem kér szállást a lombok rejtekin, Éjjel nappal megy s holtig vándorol,

Hajlékony és beszinlő módja van, Ajkán enyelgő, suttogó beszéd; Álmadban csókkal hinti ajakad, És hátra sem néz röptében feléd!

Anyámat a szellő szerette meg, S viszonszerelmet esdekelt soká; Ha róla egy hervadt szirom lehullt: Azt is felvette, azt is csókolá.

De a csapongót ösmervén anyám: Hizelkedésit egykedvűn vevé; Miből a szellő meggyőződhetett, Hogy e virágszál nem leend övé.

Nemes kebelben csendes néma kint Költ a csalódás és a veszteség; Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, - - Az volt a szellő, - s boszút esküvék.

Anyámra törve éjnek idején Leverte róla a menny harmatát; Haraggal tépte, dulta lombjait, - S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.

Idétlen mérge semmi kárt se tőn, Az első perc ijedtségén felűl, - Reggel, nevetni kezde már anyám... De szíve megdöbbent véletlenűl;

S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált, Akit már akkor karján hordozott; A szellő levert, a rög rám gurult... Anyám elveszte, kisded magzatot.

És eltemetve; hűvös föld alatt, Nem láthatám a szép természetet! Anyámat hallám gyakran éjszaka, Lányát siratni, aki elveszett.

Majd süvöltő szél járt felettem el, És mintha száraz kóró zörgene, Anyámtól többé nem jött semmi hang, Jelen volt a halvány ősz ideje.

A gondos kertész jött el azután, Megszedte a fű- s virágmagvakat; Hogy elvesse kikeletkor megint... - Csak én maradtam ott a föld alatt!

Nagyok valának szenvedéseim! S midőn vihar zugott a látkörön: A télnek első csikorgó fagya Összébb-szorítá kisded börtönöm.

Kínos kétségbesés fogott elő... Midőn felém a jó földnek szava Jövén csendes, sugalmas hangokon, Megnyugtatott és megvigasztala:

- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen, A földnek keble nyugtató, meleg! Kis magzat! a tavasz ha megjelen: Virulni, élni majd felköltelek!

S szemem, lágy édes álom zárta le, Egy percig tartott... s hogy felébredék: Felengedve volt börtönöm fagya, Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.

Megtartott a föld anyakebele; Lágy, édes álmat az bocsáta rám; És álmaimból a nap költe fel, Meleg sugárin felvirágozám!

Nem lészek én többé magas növény, Anyám - a földnek keblét ölelem! Nem nyílok én meg hűvös hajnalon, De akihez szerelem s hála von:

A fényes napnak, délben, melegen.