CSUDAFA.

‘Haragszom rád, hűtlen teremtés! Bizalmatlanságod megöl... Szeretlek én, - s hószin virágom Kelyhét csak érted nyitja föl!

S te titkolódzol...! az nekem fáj! Ah édes méhem, mondsza már: Miért, hogy néped a virágok Nedvét, porát megszedni jár?’

Ekkép esengett kedvesének Az ujságvágyó csudafa S megbájolá a gyönge méhet Szépsége és jóillata;

Mert e virág, szine s szagára Hajdan a kert csudája volt, Irigylették a rózsa, liljom..., - És a szerelmes méhe szólt:

»Legyen, megmondom! a virágból Mézet készít a méhsereg; Mely édes, édes... mely a harmat- Cseppnél százszor édesebb;

De tavasz véled! múlik a perc, -« Szólt s eltünék a levegőn, - Mig a virág kiváncsisága Most még inkább izgatva lőn.

És jött a jó méhecske másnap; De a virág bágyaszkodott; Tölcsére béborult, sohajtván: ‘Ah én igen beteg vagyok!

Te, csak te gyógyíthatsz meg engem! Orvosságom megálmodám: Hozz nékem édes, édes mézet... Máskép meg is halok talán!’

»A jó tavasz, kedves virágom, Gyógyitsa meg fájdalmidat! De mézet hoznom a köpűből, Ah, nem lehet... nem... nem szabad!

Nálunk nincs törvény; a királynő Munkában csak fő más felett; S ki a közkincstárt meglopá, oly Átkos raj még nem született.«

‘Hagyj hát meghalnom, hűtelen méh...!’ Nyögött a tettető virág; S másnap jobban alákonyúla, Aztán ugy elhagyá magát,

Hogy a méh e kínos zavarban Magáról megfeledkezett, S tölcsérét a ravasz virágnak Szinmézzel rakta, tömte meg.

Örült a méh, bár vétke nagy volt, Hogy a virág jobban leve; Melynek jóillatban förödve Emelkedék ismét feje.

A nyájas égnek langy sugára, A hajnalnak harmatja van; Ezernyi bája a tavasznak... - Élt a virág nagy boldogan.

S mig hozzá a szorgalmatos méh Csak este-reggel mehete: Egész napestig ott csapongott A szívesen látott lepe.

Mint a szép hölgy hű lenni nem tud: Ilyen a bájos csudafa; Kelyhén a rablott mézet issza Kacér pillangó ajaka.

Ah, hol vevéd e drága nedvet? A lepke kéjjel felkiált; ‘Aranyszájú, szép csapodárom! Felelt szavára a virág,

Ösméred a méhet? szegényke! Ő hordja a mézet nekem... Mindenkép kedvemet keresvén; Pedig én nem szívelhetem!’

És tovaszállt a lepke. Másnap Járván ujabb kaland után: Egy méhet megrakodva látott Pihenni a rét lapuján;

No csak dolgozzál, jó bogárka! Kiálta gúnyosan neki, Oly édes a méz! oh a mézet A pillangó is szereti!

És a királynőnek bemondván, Mit útjában hallott, a méh, Kéré: hogy őt őrködni hagyná... S a királynő megengedé.

Azon reggel megint betegnek Tettetvén a virág magát: Mézet vitt a szegény szerelmes... De most az őr útjába állt:

Hah, itt van a tolvaj! kiálta... S fellázad rá a méhsereg, - Halál az áruló fejére! Mond ily kemény itéletet,

Mely rögtön végrehajtva is lőn, S ki vesztének oka vala: A végkinokkal küzködő méh Megátkozá és meghala.

És a nehéz átok, mikép az Erős méreg rögtön hatott: A rét kalandor pillangója Ördöglepévé változott.

Magán ocsmány halálfejet hord, Fél a fénytől, rom közt lakik, - És régi csillogó alakját Nem nyerte vissza e napig;

De csacska nyelvét elharapván, Hogy többé ne beszélene; Nem szíhat illatos nedűt, a Virágok kelyhéből vele.

Hanem midőn leszáll az este: Elhagyja bús rejtek-lakát, S a méhkasok körűl, az éjet Éhes vággyal virasztja át.

S ki régi díszét elveszíté, És undorító lőn szaga: A kertekből, mint éktelen gyom, Kitiltva lőn a csudafa.

Kinjában hoz tüskés gyümölcsöt... Árokban, útfelen tenyész; S mi tölcsérében ott maradt még: Méreggé vált a régi méz.