Borsod s Heves határán, Jó vándor, aki jársz, A sík vidéken egy vén Ároknyomot találsz!
Ez, mint órjás ekétől Szántott barázda-ut, Tiszától a Dunának Nehány mérföldre fut.
Magas partját mi végett, Mikor s ki hányta fel? Az eltünt századoknak Homályiban vesz el;
S ugy áll a zöld mezőben, Mint nagy királyi sír, Melynek porlott uráról Rég megnémult a hír.
De annyi szent igaz, hogy Sokszázados korú; - S jó hogy nem szól, beszéde Mert volna szomorú! -
Sok év duló hatalma Megküzködött vele; De földdel még maig sincs Betöltve kebele.
S ki tudja, még körűle Hány embernyom kihal! Mig ví idő s enyészet Rontó hatalmival.
De - mint a népnek ajkán Maig forog neve, - Csörszárkáról, halljuk meg, Mit mond az agg rege.
Régen, felette régen, Sok tenger év előtt, Elöbb, mint a magyar nép E szép hazába jött:
A kósza longobárdok Királya Rád vala, Pannónián ki úr lőn, Karjának általa.
A nagy Dunának árja Fedezte birtokát, Melynek kövér, meződús Partján ütött tanyát.
Rád úr kemény vitéz volt, Termetre óriás, Esetlen durva bárdját Három e birta más.
Vad arca, rőt szakállal Szemig benőve volt; Többet mondott szemével, Mint ajkival, ha szólt.
Harc volt egész világa, S alig hogy megpihent, Mint a darázs kizúdult S ismét csatákba ment.
S akit balsorsa ottan Keze ügyébe vitt: El nem beszélte otthon A harc történetit.
Történt egykor, hogy Rád úr Kemény csatába szállt: Frigyesnek hítta Csörszöt, A szép avar királyt;
És ott, hol a Tiszának Zuhognak habjai, Vad tűzzel űltenek fel Csörsz, és avarjai.
És amint összeforrott A két király hada: Elsöpré, mint az árvíz, Ki rája támada.
Az ütközet kemény volt, De gyorsan vége lőn, Mert elfutott az ellen, S elhullt a harcmezőn.
Megadván ellenének Rád a halálcsapást: Ivott Csörsszel Hadurnak Kegyetlen áldomást.
Aztán a harci zsákmány Osztályra vetették, Jutott a hadfiaknak, Bőségiből elég.
De Csörsznek semmi kedve Osztozni nem vala, Mert szíve gondolatja Továbbra szárnyala;
Mert szíve gondolatján Rád úr leánya élt, Szép Délibáb, jutalmúl Frigyes csatáiért.
A puszták vadrózsáján Merengtek álmai, Csatás szivét megejték A lányka bájai;
S megesküvék: alatta Bár romba dől a föld, S az ég fejére omlik... De birni fogja őt!
Rád, tüzhelyére vívén Harcot leső hadát, Feléje Csörsz imígyen Hallatta szózatát:
,Rád, jó szomszéd, frigyes társ, Ur szép Pannónián! Megharcolá csatáját Csörsz érted a csatán;
Kit a halas Tiszának Uralnak martjai, És érte élnek, halnak Kemény avarjai.
Kinek hatalma nagy, - de Meglásd! - nagyobbra nő... Harcdíj fejébe’ kéri Szép Délibábot ő!’
S kis szíve Délibábnak Gyorsan dobog vala, Oly kínos-édesen fáj A szónak általa;
S a fájó édes érzet, Titkos szerelme volt, Mely olthatatlan lánggal Szép Csörsz felé hajolt.
De Rádnak, Csörsz beszédén, Szörnyen főtt a feje; Még most nem volt tanácsos, Hogy vétsen ellene;
És bár eszébe’ sem volt Od’adni a leányt; - Mert készült birtokából Kitolni Csörsz királyt, -
Gondolkodott... vad arca Villámokat lövelt, Mig fortélyos fejével Végűl imígy felelt:
»Nem bánom Csörsz, leányom Legyen menyasszonyod! De birni őt - Hadúrra Mondom! - csak ugy fogod;
Ha, - jól figyelj! - Tiszádnak Vizmosta partira, Melyen jövél, az úton Vizen viszed haza!
Hatalmat emlegettél, Láttasd meg jó vitéz! És Rád, édes leányát Karodba tenni kész!«
Megértvén Csörsz, imígyen A nagy határzatot, Népével tüzhelyére Sietve távozott.
Hószínü harci mén fútt Szép Csörsz király alatt, S ott termett a Tiszánál Miként a gondolat.
Arcára, gyors utában, Lágy szellet-ár omolt, S a szellő Délibábnak Meleg fohásza volt.
Partszaggató Tiszánál, A zöld füzes felett, Száz meg száz kéz töré fel A megfeküdt gyepet;
Csörsz népe talpon állott, Talpon egész hada, S nagy és kicsiny, ifjú s vén, Munkában izzada.
Tekintsd a hangyabolyt meg, Ha felbolygatva lőn; Ugy hemzsegett az ember A népesült mezőn.
Égett a munka, éjjel, Nappal, későn, korán, Hogy mély árok hasadt a Dolgos sereg nyomán;
S Tiszától a Dunának Vett a mezőn futást, Naponkint mind tovább nyult, S haladt szemlátomást.
Csörsz mindenütt jelen volt; Ha dőlt, ha lankadott: Népének, biztatása Megint erőt adott.
Szép Délibáb sohajtva Nézett kelet felé, Kétség, remény s szerelme Fogyasztá, élteté!
Egykor, hogy fenn virasztott, S vérzé a bú nyila, Álmot küldött a hajnal Nedűs pilláira.
S előtte álmain szép, Tündér világ terűlt, Amelyben száz varázs kép Támadt, meg elmerűlt.
Hű Csörsz király, s az árok Tünék fel álmain, S szerelmes vőlegénye Őt vitte habjain;
Felébredett... s boldog volt Az édes álmakon, És várván várta hívét, A gyors hullámokon,
De hasztalan remélt, várt, S epedt a hű leány, Mert Csörsz királyt lováról Egy vészes éjszakán,
- Sürgetve nyargalózván Az árok mentiben - Az ég tüzes-villáma Üté le hirtelen.
Ki vérengző csatákban Párjára nem talált: Erős isten nyilától Látá meg a halált.
És a meglankadott nép, Legott pihenni tért, Megátkozván az árkot Sok fáradalmiért.
S szerelmes Délibáb... ah Mély volt szívbánata...! Elhalt, miként az alkony Csendes fuvallata.
Az ároknak tövénél, Ároktő most is áll Borsodban, a Tiszának Füzlepte partinál. S a hely, hol véget ére,
Néptől megszállva lőn, Épülvén Árokszállás Az áldott sík mezőn. Sok év letűnt, mióta
Az árok megszakadt. De a regének ajkán Csörszárka felmaradt. Nézzétek Délibábot...!
Verőfényes napon, Meg-megjelen remegve A sík határokon. Az alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg, Csörsz nyughelyét keresve, És nem találva meg. S kesergvén most is, akit
Hajdan könyezve várt: Elönti könyözönnel Körűl a láthatárt. És ujra látja álmát,
Melyet rég álmodott, Mert megtelik vizárnnyal Csörsz árka is legott.
Cookies on Poetry Cove