Sötét kietlen éj, az ég csillagtalan, A holt világ felett vad vész üvölt, rohan; Mint egy őrült szellem, mely felriad s kinek Nincs teste, mégis oly borzalmas, oly hideg.
A falvak házai megannyi sírhalom, Mely hóval fedve van s nincs a szomszédba nyom; Itt-ott fa áll, mint egy virasztó remete, Kinek az ég felé nyulik száraz keze.
Üvölt, üvölt a vész a szörnyü éjjelen, Pusztít, ijeszt, ahol dühével elmegyen; A veres erdőnek tájéki rengenek, Mint egy elkárhozott, nyög, zug a rengeteg.
Körűl a láthatár sötét, mint a korom; Fagy s álom vész erőt a fáradt vándoron, Kit a vihar s az éj utjában meglepett, Csupán a hit tart még szivénél meleget.
A veres erdőben két szomszéd sziklaszál, S egyiknek tetején magas feszűlet áll. E két orom felett találkozik vala A gonosz lélekkel az Urnak angyala.
Egyik szelíd alak s mint a galamb fehér, Másik vad és sötét, minő a denevér; A jó angyal megállt az egyik tető felett, A rosz lélek szinte mellé ereszkedett.
De mint az orvmadár, ha rejtett tőrbe csap, Vijjogva felriad egy percnél hamarabb; Kinek a szent kereszt nagy borzalmára van: A szomszéd kőszálon űl meg magánosan.
‘S e szörnyű éjszakán nem nyugszik a pokol? Gonosz lélek, most is jársz és ólálkodol? S nem félsz megállani előttem vakmerőn...?’ - Az angyal így beszélt egyik halomtetőn.
»A jámbor angyal is miért hogy nem pihen E szörnyű éjszakán s vészek küzdelmiben? Gyöngéded alkatát átfújták a szelek...!« Volt a másik tetőn a gúnyos felelet.
‘Az emberek között, - az angyal mond neki, - Én Isten országát járok terjeszteni: Hogy a jótett s erény ösvényén járjanak: Segélem, biztatom, ki rajta ingatag.’
»S addig közöttök én a bűn magvát vetem, Az ember nagy ritkán kerüli el cselem; Kiben gyengűl a hit: virágos útakon A vétek és kárhozat örvényéhez csalom!
Hah! mily áldott idő: mi nyájas éjjel ez...! Az ember megszorúl, küzd, csügged, sűlyedez... S midőn megtörni kezd lelkén hit és remény: Ott termek hirtelen... és ő enyém... enyém!«
‘Átok szálljon reád s munkádra, oh gonosz! De bár mondd meg, hogy az minő gyönyört okoz, Ha egy erőtelen halandó elesett? Gyilkos kárörömnél érzesz-e egyebet?
Mint a kézív, amely ölő nyilat vete: Saját idegje is hosszan zug, reng bele, A megbántott keblét s azét is aki bánt, Marcongló fájdalom szorítja egyaránt.
Boldogtalan lélek! ki még nem kóstolád, A jótettből eredt örömnek poharát! Jótettnek általa a föld mennyel rokon, S Istennek képe van a romlandó poron.
Tégy jól! s megérezed: mi jó, mi isteni, A megsebhedt szivek baját enyhíteni! Ha részvevőleg jársz nyomor s inség körül: A másnak szánt öröm saját kebledbe gyűl!
Míg mást gyötörsz, te is szenvedsz gyötrelmeket, Mert aki boldogít, boldog csak az lehet! Ha éltető vizet az ég a tónak ád: Mosolygó tükriben úgy látja meg magát!
Halld meg sátán! a jó, melyet kezed mivel, Kebled meg nem haló férgét veszíti el! S a sírók eltörölt könyhullatásai A pokolnak tüzét birják eloltani!’
Igy hangzott e tetőn az angyalnak szava, Mit a gonosz szellem mogorván hallgata; Mint akinek szivét találták a szavak... A jó angyal pedig folytatta ujolag:
‘Fel, fel gonosz lélek! ha tán egy gondolat A jóra ösztönöz: sietve megfogadd! Mely bűnöd éjjelin lobbanva támadott: Kövesd e menny felé vezérlő csillagot!’
Az ördög nem felelt, de kancsalul vetett Amarra egy sötét, álnok tekintetet; Aztán szólt ravaszan: »Beszéded meghatott, Mutass utat: imé jóltenni kész vagyok!«
Az angyal ellenét sokáig kémlelé... Kinyujtá a kezét, s mutatva dél felé, Kiálta: ‘Nézz oda! amott a rengeteg Mélyén két utazó lézeng, mint a beteg!
Egyik küzd éhhalál lassú gyötrelmivel, A másikat pedig hideg, fagy ejti el; Gyorsan tehát! e két veszendő életet Siess megmenteni, ha még megmentheted!’
»Tudod, hogy útamon utól vész sem ér; De az éhelhaló számára nincs kenyér! S az elfázott testét, lelkét megégeti Azon tüznél, melyet én adhatok neki!«
‘Imhol van, ami kell! jőj, nyujtsd ki jobbodat Ez a kenyér, nesze, itt a tüzed fogadd...’ - Mert betakarva volt mindkettő gondosan; - Az utazók után az ördög elrohan.
Elérte azt, kinek bágyadt pilláinál Álomnak képében repkedett a halál, S a vér fagyott erén kékűlve megrekedt: És lábához dobá gyorsan a - kenyeret!
Aztán tovább rohant: a tűz még nála volt, És megkerűlve a sápadt éhen-halót, Kezébe nyomta azt harsány kacaj között... S gyorsan az elhagyott sziklára visszajött.
Hah! mint rászedtelek! gondolta titkosan, S arcán a káröröm pokol-derűje van; Hah! ez mestermű volt! reá az alvilág Mindannyi ördöge ujjongva felkiált.
‘Korán örűlsz! mondá az Urnak angyala - Ki mind e gondolat titkába lát vala, - Korán örűlsz, gonosz, mert átkozott kezed, Ha bár akartalan, de jót cselekedett!
Tüzet mondtam, midőn kenyeret adtam át, És kenyérnek hivéd a tűz zsarátnakát! Nézd, nézd! amott a láng az éjben fellobog... Élnek, nem vesztek el szegény jó vándorok!’«
Az ördög felsikolt, - szeméből láng lövel, S az angyalnak rohan rémületes dühvel, Viaskodnak...! de ím az ördög győzve van, S a szikláról alá hanyatthomlok zuhan.
Az angyal egy galyat gyorsan letör, s keze, Amint egyet suhint a levegőn vele: Sötéten villogó pallossá válik át... S üzőbe veszi most az alvilág fiát.
Előtte a gonosz, miképen a fenevad, Nagy ordítás között réműlve fut, szalad; Csapkodja mindenütt az Urnak angyala, Hogy festve hó és föld vérének általa.
A föld maig veres a régi vér nyomán, És amikép beszél a kegyes hagyomány: A setétség fia nem volt azóta ott, S addig nem is megyen, mig látni vérnyomot.
De a szelíd angyal gyakorta megjelen, S hű gonddal őrködik a gyenge emberen, Kinek mindennapon fohásza légyen így: Uram, bennünket a kisértetbe ne vígy!
Cookies on Poetry Cove