CSENGŐBARLANG.

Torna bérces szép vidékén, Hegyoldalban bércüreg; A kiáltás, rejtekéből, Csengve-bongva térve meg:

Jámbor éltü népnek ajkán Csengőbarlang a neve; S szirtein igy hangzik a mult Halk viszhangja, a rege:

Sárga lombot ráza s hinte Fák alá az őszi szél; Búsan gubbadt a pacsirta Puszta fészke szélinél;

S kis kosárral szép leányka Tartott a hegyek felé, Hol piros bogyóit a som Késő fája érlelé.

A rejtelmes lánykebelnek Egy meghitt barátja van, Álmait, szerelme titkát Azzal közli nyájasan;

A rejtelmes lánykebelnek A dal a meghitt barát; Dalban hallod szólni szíve Örömét és bánatát.

Hangos ajka hő dalával Ment könnyűden a leány; Vígan lejtett a szomorgó Völgyön s halmok oldalán;

Hangos ajka hő dalában Szíve hő szerelme szólt, Mely forró volt, mint a napfény, És epedő, mint a hold.

Majd megállt a szirtüregnél A virító hajadon, Hol feléje som piroslott A lefüggő ágakon;

S im mögötte, - hogy bogyókat Tépne a fa ágiról: - Szép leány, érett-e a som? Egy közel hang, - vajh ki szól?!

Rezzen a lány... s kis kosárját Földre ejti hirtelen; Néz alá s föl... csendes a táj, És egy lélek sincs jelen.

Szép leány, érett-e a som? Kérdi a szó, mint elébb,... S nyájas arcu férfi most a Szirt-üregből ím kilép.

»Még nem érett, - lőn a válasz, - Még fanyar, jó idegen! De jöjj vélem, elvezetlek, Amott fenn a bérceken,

Jól megérett puha somra...!« Mond, s elindúl a leány; És mosolygva ment a férfi A kecses vezér nyomán.

Ott somoztak bérctetőn fenn, Ért bogyóju fák alatt; »Tépem én, te, jó idegen, Tartsad a kis kosarat!«

A komoly, szép férfiúhoz Mond a lányka biztosan; És az a szót megfogadva, Sommal a kas rakva van.

Kondulván az est harangja, - Intő a szép hajadont, Hogy lakába térne vissza - A rejtélyes férfi mond:

‘Vedd e gyűrűt, jó leányom! Viseld gondját, s ne feledd: Bajban vígaszt vagy szerencsét Hoz reád ez, ugy lehet!’

És ajándokát a lányka Megköszönve, távozott; S a gyürű szegény fejére Nem szerencsét, bajt hozott:

Szeretője látván, ami Nem volt ujján azelőtt: Pirongatta, megvetette, Mint egy álnok hitszegőt.

»Hol vevéd a drága gyűrűt...? Hűtelen vagy, hűtelen! Isten hozzád; csalfa! többé Nem beszélsz már énvelem!

Éld világod kedveseddel, Bujdosásba mégyek én!« »Oh ne menj!« eseng a lányka, »Elmegyek!« mond a legény.

»Csak az Isten tudja, látja, Híved voltam, az leszek Gyász koporsóm bézártáig...!« A megrémült lány szepeg,

És a gyűrűt kutba dobja; De nem lágyit a fiún, Zordan indúl, s nyomán a lány Kérlelőn és szomorún.

És a csengő nyilás száján A háborgó pár megállt; Bércüregnek rejtekébe A leányka békiált:

»Gyűrüt aki nékem adtál, Jöjj ki nyájas idegen...!« Csengve-bongva tér meg a szó, - És a férfi megjelen.

»Nem hozott gyürűd szerencsét! De keserves bánatot; Mátkám szívében miatta Nagy gyanúság támadott;

Hűtelennek tartva, mostan Ha világul elmegyen: A sirba visz, olyan nagy bú Marad az én szivemen!«

A mosolygó férfi kézen Fogta most a távozót, S rábeszélő nyájas ajka Békéltetve ejte szót;

És szivét a bús legényke Könnyebbülve érezé, S indulának mind a hárman A közel helység felé.

Ott az ifju pár csodája, S rettegése egyre nőtt: Térdet hajtva nagy kicsinnyel, Az idegen ur előtt;

Néma tisztelettel állva, Szólni a nép nem mere, Mivelhogy a férfiúban Fejdelmére ösmere.

‘Hű a lány; fiú, okos légy! Kedvesed most megbocsát! S kutba dobtad balga lány, te, A király ajándokát?

Nem mondám-e: vedd e gyűrűt Viseld gondját, - s ne feledd: Bajban vígaszt vagy szerencsét Hoz reád ez, ugy lehet!’

S hogy cimert nyert vőlegénye Nagy pecsétes íraton: Csakugyan hogy szerencsét vőn Gyűrüjén a hajadon.

S ő, ki Bélát elvezette Érett somra a tetőn: Egy, mind e napig virágzó Család ősszüléje lőn.