CSALÁN.

Kert virági illatozva nyitnak, - Kellemöknek, ifjú bájaiknak A mezőkön régen híre szárnyal... S házasodni jött az Árvalányhaj.

Büszke, délceg a mezők lovagja, Bokrétáját a szél hajtogatja; És örömmel várják a virágok: Midőn lészen lánynézőbe nálok.

Fürge komló kisérője, társa. - És a kertig érnek nem sokára; Bölcs tanácsért szállnak a csalánhoz, Mely a kerttel ösmerős közelrül;

Árvalányhaj a szerint határoz: Kit kérjen meg a virágseregbül. Míg ügyéről délceg árvalányhaj Biztosan beszélget a csalánnal;

Kandi komló felhág a sövényre, Kert virágit sorrul sorra nézve. Ittasan jár köztök pillanatja, Mindenik szépsége elragadja, -

S akit ő mond, ajánl a sövényen: A csalán megjegyzést arra tészen. A mezőnek van virága annyi! Jobb lett volna néked ott maradni...

A szabad természet nyilt ölérül Egyszerű virágot venni nőül. Oh, a kert virági bájosabbak! De ne válassz közűlök magadnak!

Mert a szép arc s a kacér mosolyban, Hűtelenség s késő bánalom van. S kit a komló dicsér a sövényen, Mind lefesti a csalán sötéten:

Büszke, szép a rózsa, azt ne válaszd! Változékony s rád gyötrelmet áraszt; Kebleden csügg, rajtad csókja lángol, S szíve, vágya, gondolatja távol!

Ajka csábit és tüskéje vérez... Mennyi gyász van már kötve nevéhez! Kék iringó, megszédítve bája, A világot elátkozva járja.

Hány virágnak szíve, nyugodalma, Boldogsága odalett miatta! Ilyen ő, a bájos büszke rózsa...! S talpig ködfátyolba burkolózva,

Holdvilágos, csillagfényes éjjel Jár szerelmes kalandokra széjjel! A szegfűt is elkerüld, tanácslom; Nincs mit kapni e szegény virágon!

A gyönyörrel túllakásig élve Keble puszta, halva van kedélye; Nincs mi búra, nincs mi kedvre hijja: Önmagának terhe, átka, kinja.

Hagyj békét a szende ibolyának! Nagyravágyás, képzelgési álmak A betegség, mely kinozza őtet; Igy mereng el: bár csak rózsa volna!

Vagy magasra felfutó folyóka... S fehérliljom arcot mért nem ölthet... Ilyen álmak látogatva titkon: Lelke néked sohsem lenne itthon.

Az árvácska szép, de nőd ne légyen: Mert unalmas, fájós, érzelékeny... Búsan ködlik elborult kedélye, Nincs sugára s nyájas tiszta kékje,

Sem víg, sem bús: egyik bárha volna! Ház, amelynek mind kihalt lakója. Rozmarint, e tudós asszonyságot Elkerüld, amennyiről belátod!

Bölcsek, újak, szélesek beszédi, És azt senki, még maga sem érti. Naplójában sok van a rováson E megromlott ember- és világrul...

És az élet ugy kikapja tőle, Hogy ki hallja, fut, ha el nem ájul. Elkerüld amennyiről belátod, Rozmarint, e tudós asszonyságot!

Elég a harangvirágra ennyi: Nem jut szóhoz közelébe senki; Ő beszél... beszél... forogva nyelve, Mint lapát a szó-árt partra verve.

Ami hír jut e jó hirharanghoz: Véle tüskét bokrot béharangoz. - Ne nyulj hozzám, ő szegény, holdjáró; Csupa szellem, csupa finom áh! oh!!

S bazsarózsa majd kicsattan képben: Egészséges! meg fog hizni szépen! Hűtelen virág a felfutóka... A szép hajnal többet tudna róla;

A liljomok négy testvér-családja: Egymás ellen támadt fel csatára; Nagy hibája a kis délikének: Hogy álmából csak déltájban ébred.

A pipacs pompázik más mezében; Még az is csak állna rajta szépen!! Mit beszéljek a jó tulipánrul...? Pézsma, nárcis petrezselmet árul.

Mályva, izsóp, ciprus, menta, zsálya, Szépséges virágok egyremásra! A csalán a rágalomhoz értett, És elszólva annyi kerti szépet:

Árvalányhaj e galád beszédre, A szabad mezőre visszatére. S agglegény maradt a rét lovagja, Bokrétáját a szél hajtogatja.

Megszeretvén komló a sövényen, Rá se gondol hogy még visszatérjen; Szép virágok szép szemébe nézve, Beljebb menni nem jut ő eszébe!

Nincsen egy perc, hogy a kertbe nem les, Tiz virágba, százba is szerelmes... Rámosolygnak... intenek... nem érti, Boldog, aki látással beéri!

A csalánt, a megsértett virágok Megátkozván: megfogá az átok. Ki hozzá nyúl, össze-csípi, marja, A világtól megvetésnek adva:

A belend s az űröm közt sötéten, Ott kinlódik a sövény tövében.