‘Haragvó Isten! a tágas mezőt Teremtővé változtatod? Kedvedre van: hogy úton útfelen Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg... S ki bír dühének ellenállani? Kínos szorongásban ha estig él: Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harcol, szánt, vet és arat: Jobbágyimból alig marad! Im, most is a mezőn Hét szálas testvér hullt rakásra!
Gyilkolni aki tud: A temetést se bízza másra...! Legyen bár a halott kisérete, Hollók és farkasok éhes serege:
Mit bánom én! De embernek, ki a holtakhoz ér, Halál fején!’ »Oh uram férjem! - szóla Zsófia,
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, - Ne nyíljon káromlásra ajkad! Mint a sebes vízár, a népeken A bűn eláradott nagy szertelen,
S az ég méltán büntet, sanyargat. Ne kísérts Istent! Hét testvérfiak Sírnak keblében hadd nyugodjanak! S jer, jer...! a csapás megszűnéseért:
Az Istent vélem térdre esve kérd!« ‘Hah! félre asszony s szád hitvány beszédi! Keblem méreg, boszúság marja, tépi... Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tíz-husz hitvány szolga elhull: Fejemre zúgnak árvák, özvegyek: - Ki harcra vitte, Isten verje meg! És aki most ezrenként öldösé el,
Gyalázatos dögvésznek fegyverével, Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet Még annak mondjam: hála, hála néked! Nem! aki öl, temessem is!
Hollókkal bár, mit tudom én! De embernek, ki a holtakhoz ér: Halál, halál fején!’ Haragban igy zúgván az úr,
Nejét elhagyta végre; Ki a feszűlet zsámolyán Buzgón borúla térdre. Imádkozott... s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek, Kezében gyógyir és kenyér vala... - S ki űl gyémánt-tollal kezében A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala. Csendes a világ, a vár zajtalan; Ébren csak a kegyes Zsófia van. Ki késő éjszakán
Elhagyja várát egyedűl, Hogy felkeresse a helyet, Holott a hét kiszenvedett Testvér holtteste hidegűl.
A hölgy félénk, az éj kisértetes, Ijesztő a halottak képe; De bátorságot néki az Isten ad, S ő biztosan közéjök lépe;
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény. Ásó s kapa nehéz, nehéz; De a gyengének Isten ád erőt; Tágul a föld...
S a sír öblös kebele kész. Az elhullott testvérfiak Csendes sírban megnyugszanak! - S ki űl vala
Gyémánt-tollal fényes kezében, A jótett könyvénél mennyégben: Jegyzett az Úrnak angyala. A kegyes urhölgy hazatére.
S alighogy álom jött szemére: A nap pirosan kelt, az ur haragban, És ajkának dörgő szózatja harsan: ‘A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt Elő... elő... Hadd lássam őt!’ S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala, Temetkezés lőn általa Az éj sötét óráiban! A férjnek arca elsötétűl
S zordon parancsot ad: ‘Duljátok a sírt fenekig, Hányjátok szét a holtakat...!’ A hölgy elborzad s esdekel:
»Hadd porladjon, minek porladni kell!« De a hölgy hasztalan szólt; A bőszült ur vak és süket, Nem hall szót, nem lát könyeket...
- És dultan áll a sírbolt. Más éjjel lesben áll az ur A holtakhoz közel; S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyel, vár s egy lelket se lát, Temetni nem jött nője el. S megtérve, mint jött titkosan; Reggel, mi nagy leve
Álmélkodása és dühe: - A hét testvér a sirba’ van! - A szolga súg, - s parancsot ad A zordon ur szilaj dühében:
‘Duljátok a sírt fenekig, Hányjátok szét a holtakat...! - S parancsa teljesitve híven. A harmadik nap éjszakáján
Az úrnak újabb terve van; A harmadik nap éjszakáján A kegyes hölgy oly nyugtalan! A lelke fáj... s férjével nem bír:
Hogy dúlatlan maradjon a sír! S mély tűnődése közt, a feszűlet Zsámolyán arccal leborul; De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az Isten sugta volna, Örömhang tör fel ajkirul: »Keresztje nincs a sírhalomnak...!« S az éjfél még el nem halad,
A feszületnek zsámolyából Fehérlő síri jelt farag. Még egy vágást teszen S a munka azzal véget ére;
S ím a holtaknak szánt keresztet A kegyes urhölgy mélyen sebzett Kezének festi drága vére. De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen, Kiket midőn a sírba fektet, Fejökhöz szurja a keresztet. S ajkán imígyen reszket a szó:
»Porladjon el, mi porladandó!« S ki űl vala Gyémánt-tollal fényes kezében, A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala. A férj azalatt, gyanuval tele, Az éjben gyakran felkele; Kezébe vőn égő világot
S nejének ágyánál megállott: De mindig halkan lépe hátra, Gyanúsitott nejét ott látva. - - A sír felett nem látta meg
A mult éjjelen; És mostan látni hiszi őt, Midőn nincs jelen. Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszűlt ur dühével nem bír... Gonosz cselédje lép elő És ujra súg... De most az ur rámennydörög:
‘Kihúzatom nyelved, hazug! Mert akire árulkodol, Egész nagy éjszakán aludt!’ ‘“Hatalmas ur? tiporj el...
De nőd volt, aki temetett, - S keresztet hogy faragna, Ejtett kezén mély, nagy sebet, Menj óh uram, s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe’ lásd...!”’ Az ur ment, és a hölgy kezén, Melyet gondos szemügyre vén, Nem lel sebet, nem karcolást.
És uj parancs szól: ‘A hazug Lásson halálos kínokat! A sírt pedig rontsátok el, Megégetvén a holtakat!’
És hirt hoz a poroszló: Uram! rosz szolgád halva van, Imént szakadt ki lelke A döghalál karjaiban.
S a sírt... a sírt, hatalmas ur! - Isten csodája! - Nem dulja fel, nem rontja el Ember kapája:
Az érccsákány hantjába nem hat, S bántója rögtön összeroskad... Álmélkodásban néma lőn Sztrecsén kevély ura;
Míg hála-könycseppek szökének A hölgy pilláira. Az istenfélő Zsófia, Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén Delejszerű álomba mélyedt. Salaktalan ködéből álminak, Csudás képekből összeszőtt
Látvány merűlt fel három ízben A felmagasztalt hölgy előtt. Bevonva földig feketével, Látott először gyászpadot;
Körűle címerek... nép... fáklyafény, Szánó sötét könyű a nép szemén, A gyászpadon halott... S az istenfélő hölgy nyugodtan
Ösmert magára a halottban. S a jelenetnek legott vége lett, Reá halvány homály ereszkedett; S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt, gyorsan, rohamszerűn. Sirbolt tünék fel másodízben Mélyen a föld alatt, Halottpenész, kihullt felírat,
- Mit a gőg márványlapra írat - Borítván a falat, Körűl csont s rozzant fedelek... S im egy koporsóban középen
Feküvék a százados halott, Romlatlanul, mosolygva, szépen... S az istenfélő hölgy legottan Magára ösmert a halottban. -
A látvány elsötétül újólag S egy század ismét elsuhan, letűn Kelő s elfoszló képivel... A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn:
A föld kizöldült s ujra sárga lőn, Virág, vagy vér piroslott a mezőn; Év év után jött, - amely váltva hord Titkos méhében áldást és nyomort.
Harmadszor tűnt fel a koporsó A látvány tükriben: Benn a halott, az istenes hölgy, Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből Gonddal kivétetett; S felette ájtatos sereg - Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket: - Két század óta fekszik Sírjában a halott! Két hosszu század óta
De el nem hamvadott! Az Úr im a kegyessel Mi nagy csudát teszen: Romlatlan víve által
Időn s enyészeten! És annyi embernyom kidőle, Sírjába kísért század századot; S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -
Cookies on Poetry Cove