Anyám! fontos hir hoztak kémeink: István elköltözött apáihoz; A féktelen tivornyahőst, kalandort, Barátcsuhában lelte a halál.
S igy élte, holta gyarlóság vala, Feleljen ő mindenről ott, hol áll! Igen; - de a királyi szék üres. És mert üres trónt, mint üres hajót,
A támadó szél könnyen felborít: Ha a szerencse véd, reá ülök S elfoglalom... Mit szólsz reá, anyám? A gondolat lelkemből származik
S a szó, mit ejtél, ajkimon vala. ...Ah, régi álmam teljesülni kezd! Ugy, jó anyám, add rám áldásodat! Menj, törd s igázd meg e kevély, dacos fajt
És légy erős, hatalmas fejdelem! Igy tenfejed mig felmagasztalod: Gyógyírt hozasz lelkem sebére is. Eredj, használd jól éles fegyvered,
Használd jól a tanácsokat, miket Szivedbe raktam titkon s gondosan, - S küzdelmeid közt áldásom veled! Igy, most erős vagyok, szivem dobog,
Karomnak minden izma úgy feszűl, Mint a lövésre felhuzott ideg. Előre hát bátran és egyenest, Érvényesítni, ami szent s igaz:
Birtokba venni drága örököm! S ha majd felé kinyújtva jobbomat, Imígy kiáltok: itt enyém e hely! Nincs vakmerő, ki így szóljon: nem az...
...Előre, hát, nyiltan és egyenest! (Hah, mit beszél ez?) Állj meg, balgatag! Még valamit kell néked mondanom: Te... nem vagy a Kálmán király fia!
Anyám, mily hang ez...? én nem értelek! Pedig világos a beszéd s igaz, - E szó imént csengett el ajkadon, - Te nem vagy a Kálmán király fia!
Én hallok-é visszásan, vagy te szólsz? Fejem szédűl, a lég csattog körültem... Ez a pokol játéka... Őrület...! Gyors martaléka melyikünk? Te? Én?
Vagy mindketten...? Mi volt csak ez...? hah! úgy ...Nem vagyok a Kálmán király fia! De hát kié?... kicsoda...? Mi vagyok...? Kié vagy? oh az mellékes dolog;
De hogy kié nem...? ez dönt s ezt tudod már! Legyen hát e szörnyű szó végszavad... Te nőarcú tigris... kétszer gonosz lény; Ily későn kell-e fölfedezned ezt?
Midőn fekvém bölcsőm pólái közt S az értelemről első jelt adék; Midőn futostam a rét bársonyán, S az ifjuság felhúzta termetem:
Fülembe kellett volna súgnod ezt... És, kelve, fekve mindig mondanod És mondanod, hogy halljam untalan! Velem növén igy az öntagadás:
Átkos sorsom viselném csendesen! S te inkább nagy, csábító gondolat Sugáriban tartál, melengetél; Lelkem vágyát tüzelted, izgatád; -
Merész magasra hagytad kúszni fel Reményemet, mikép a venyigét, Mely felhat a tölgy koronájaig... S most, oh gyilkos! tövön metszed keresztül!
Hah, féktelen kin tépi lelkemet, És láng borít el a szégyen miatt... Miattad! aki míg engem megölsz, Saját orcádra fensz gyalázatot!
A férfiúnak kell ezt hallani S anyjától: »Korcs, bünben fogantatál... Bibort lesél - s csatlósok közt helyed!« ... Minő esés, - mily szörnyű zuhanás...!
De attól, aki elvevé apámat: Ha fájna ez a szörnynek! - elveszem Én is fiát! - eldoblak, megtagadlak, Asszony, ki hóhérom vagy s nem szülém!
Ne ösmerj engem! s én se lássalak, Ki, elmegyek lakatlan rengetegbe S szikláknak odva lesz buvó-helyem, És társam az üvöltő fenevad...
Ki, a világ végére bujdosom, Holott átkot mondok szivem szerént Az ég- és földre - életemre... rád! De nem! mily gyávaság s gúny lenne így
Meghúnyászkodni a bősz sors előtt S rabszolgaként, keresztbe tett karokkal Görnyedve várni s venni a csapást! Nem, nem! csatát fogadni kész vagyok...
S a kárhozatra mondom és megállom: Hogy nem leendek olcsó martalék! Ha tán erő s vitézség nem segít: Segítsen ármány, csábitás, erőszak!
Eltiprom, vagy megejtem azt, kinek Utamba állni őrült kedve jön. Nagy célomért nem drága semmi ár, S el kell ég, föld dacára érnem azt!
Igy, igy fiam, jer karjaimba most! Hogy ily nehéz próbára tettelek, S maró mérget használtam gyógyszerűl: Nem bánom, - mert imé javadra lőn.
Hogyan? szólasz most így, megint amúgy?... Mily hirtelen s gyanús fordúlat ez? Ah, tágit a nyomó kéz, hogy legott Végkép lefojtsa a lélekzetet!
Nem úgy fiam, nem úgy! hallgass reám: Te mindig hű, vitéz s derék valál, Hanem csak e percben levél okos, S hallván beszéded most: nyugodt vagyok,
Mikép elrémülék elébb, vakon Rohanni látván a mélység felé. Egyenes út! oh azt kerűld! hisz az Teherhordó baromnak jó csupán;
A bölcs nem ott halad, hol a tömeg, S a görbe út bizonnyal nem kerűlés; Kémleld az embert, s gyengeségiben Áss vermet útain, s belébukik,
Hálózd be pók gyanánt és szívd ki nyugton Vérét, agyát, ha ez célodra jó. Hányj maszlagul kilátást és reményt, Suhogtasd a rémítés pallosát. -
Mit ér a jog s igazság, ha felé Erőtelen kéz nyúl, vagy tartja azt? Légy hát erős, okos, mint a kigyó, Ne tudja senki terved, útaid!
Jó minden eszköz, amely célra visz S csak egy bűn van, - nagy bűn! - ez: a kudarc. ...De láttam arcod s hallottam szavad; Most hát előre! menj, - nem féltelek!
Cookies on Poetry Cove