Hol vagy? hová lől dicső asszony!? Nemtő, ki köztünk lakozék! Mit vétettünk: hogy elszakasszon Haragjában tőlünk az ég?
Harmincnégy év! - s lelked megkérik... Hogy mondjuk el sirod porán: Te élhetél késő vénségig, S elmulásod mindig korán...!
Menten minden világi máztúl - Távol hiú vágy s ösztönök, - Vevéd élted kalauzáúl: Mi a lélekben szent, örök.
Érzelmed volt szűz-tiszta harmat, Fény, fény melyet befogadott; S mit csak egy felsőbb lény akarhat: Az volt a te akaratod!
Mást gyógyítván, tenszíved enyhült, Jutalmát a tettben lelé: Követted azt, mint a delejtűt, Ha fordult a nyomor felé.
Áldozni! e mondást nem értéd, Pedig áldoztál eleget; Nézvén kezed jótéteményét: Hogy az máskép nem is lehet!
Lelked most a felhők közt tűnt el, Ábrándiból szárnyat kötött: Majd álltál a bölcs gyönyörével, Egy virág, egy bogár fölött!
Tudtál égen és földön járni...! Valál magasztos, gyermeteg, A fennséges és a parányi Emelet, s birá - figyelmedet!
Híve, kit anyának neveznek: Sebénél és fájdalminál, Nemcsak borongtál, mint a felleg, De enyhe csöppet hullatál!
Od’adtad a gyöngyöt, gyémántot, Az ezüstöt, az aranyat... Aki látott: tisztelt, imádott, S te ékesb lől és gazdagabb!
Hamar meghaltál...! élsz örökre! Nem öltetek bár mint szülét: A sors, szép lelkedre kötötte A beteges világ ügyét!
S anya valál...! királynő nyilván! Ugy ösmert az erény hona; Homlokodon, - te nem gyanítván, - Ott csillogott a korona.
Értetted a lángészt müvében, Érezted a költő dalát! Lantomnak is bús zöngelmében Kedved tölt, s azt meghallgatád!
Boldog valék: hogy megragadtak Oh dicső! annak hangjai... Én, birtam volna egy-magadnak Éltem végeig dallani!
Bocsáss, bocsáss meg most is nékem, - Kinek ez bús, de szent öröm! Dalaim, hogy éltök hosszabb légyen, Neved- s emlékedhez kötöm!
S meghajlok, oh fényes jelenség! Halmodon, mit köny árja mos... Fohászkodván, hogy sok szülessék, Ki hozzád lesz hasonlatos!
Cookies on Poetry Cove