BOLDOGSÁG.

Hol vagy, hol vagy életünknek Szép tündére, boldogság?! Karjaidban kik pihennek? Ajkaid kik csókdossák?

Fényes orcád néha-néha Szemünk előtt megjelen; Vagy csak a sziv álma képzel Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet, És mi rajta vándorok; Elfáradunk, elepedünk, Vérző lábunk tántorog;

S boldogságért esdekelvén, Mi előre jár szemünk: Csendes kunyhó, vagy keresztfa Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót Elmellőzi botorúl; Öntagadás-, türelemnek Keresztjéhez sem borúl;

A csalképet űzve, annyi Fáradalmat elvisel; S meglepvén az éj sietve: Az útfélen alszik el.

Voltam, ábránd! völgyeidben, Hol szellő s lomb enyeleg; Jártam, oh vágy! szirttetődön, Mely szédítő s meredek.

Hű csók mézét szítta ajkam, Koszorús volt homlokom... S ha valék-e boldog akkor? Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már, Ha több kéj nem fér beléd: Mi remegtet, mi nyom mint a Fa harmatos levelét?

Ah, mért kell a boldogságban Öntudatlan érzeni: Hogy azt egy szempillantásban El is lehet veszteni?

Mért van, hogy ha szived álma Megvalósul s a tied: A szép bálványt összetörni Maga a szív úgy siet!?

Csábit, vonz a fátyolos kép, Mely távolról int felénk, Hogy megrontsa a kicsinylés, Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog, ha kéjt nem izlel, Nem, ha azzal jól-lakik.

A bánatban örömet kér, Az örömben bánatot; Csendességből zajba vágyik, S csendbe hogyha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt, Hol borongós, hol derült, És megkóstol a halandó Édeset és keserűt:

A végóra elközelget, És szemét hogy béfogják, Életén átnézve kérdi: Mi volt hát a boldogság!?