Mely visszazengett bút és örömet: Hangos viszhang volt életem; Jertek hozzám, akik szerettetek, Még most beszélhettek velem!
Siessetek... mert nem sokára Hiába lesz beszédetek; Elnémul a viszhang... el én is, S nektek többé nem felelek!
Leveles tölgy volt az én életem, Felette zengő madarak; Jertek hozzám, akik szerettetek! Még csak van árny a tölgy alatt...
Ritkúl az ág, hull a levél, hull... Ma-holnap mind alá pereg; S a száraz fának nem lesz árnya, Hol megpihenjen fejetek.
Lobogó tűz volt az én életem, Fény és melegség lángiban; Jertek hozzám, akik szerettetek! A tűznek még parázsa van;
Be-behamvad parázsa is már, Felszítom azt, fűtőzzetek! Mert nem találtok itt ma-holnap, Csak kihűlt hamvas tüzhelyet.
Reggel vagy estve van? Letűntek A nap végső sugárai; Oltsátok el hát a világot! Nem kell engem virasztani...
Nyugodjatok le csendességben, Majd szólok én, mikor megyek... Eleget viraszthattok akkor, Feküdjetek, feküdjetek!
Mi tenger éj...! mi hosszu órák...! Az idő oly lassan halad; Elfáradt talán már? Hogy is ne, Hisz jár sok ezredév alatt.
Csak húzd ki hosszú barna vásznad Oh éj...! hadd szokja meg szemem; Mi vagy te az én éjszakámhoz, Melynek csillagja sem leszen?!
Jertek be csak, jertek! - nem alszom - Árnyképek, álmak, alakok! Beszélgessünk... jertek idébb csak, Valamit súgni akarok:
Mulassatok ma, holnap úgyis Hiába lesz jövésetek; Állhattok ajtóm-, ablakomnál: Én többé itthon nem leszek!
Virágot ültettem tavasszal, Halálukat megérem-e? Enyém lesz-é hosszabb, ki tudja, Vagy a virágok élete?
Ha én mennék el tán előre: Ne bántsátok virágimat! Halvány arcám nem lesz derűltebb Halotti koszorú alatt.
Azt mondják: már az ősz közel van, Aludni addig nem megyek; Megvárlak, haldokló virágok! Sárgán hulló falevelek!
Szép, nyájas őszi délutánon Együtt hullunk le csendesen, Olyan szép ősszel a bucsúzás, S nem fáj úgy a halál se, nem!
Hulló levél közt megyek én el A sír hideg lakóihoz, Honnan az új lomb engem is majd Tavasszal újra visszahoz;
Együtt járunk így mindörökké; Mert én is lombbá változom! Zöld galy leszek, úgy láttok engem Már a jövendő tavaszon!
Ha meghalok, ne tégyetek Fejemhez emlékűl követ; De barna fejfa se legyen Nyughelyemen,
Ez olyan bús, az oly hideg! Hisz nem valék én szomorú, Kínommal is víg voltam én; Tűz és láng lakta keblemet
S megégetett! Megégetett pályám felén. Élőfa fejfa kell nekem, Mely veszti, váltja levelét,
Síromhoz azt ültessetek, Szánó felek! Hisz én épen ilyen valék: Öröm- s reményből koszorú
Árnyazta, rengte át ma főm; Holnap lehullt, lehervada... S mint téli fa, Szivem, világom puszta lőn.
Siromhoz fát ültessetek, Magasra nőlő fiatalt; Hoz rá virágot, levelet A kikelet,
A repeső madárka - dalt. S midőn már senki nem sirat: Ez harmatát rezzenti rám; S mennél inkább felejtenek
Az emberek: Annál jobban fog nőni fám!
Cookies on Poetry Cove