BEREGSZÁSZ

A lomha Vérke partján, jó pásztoremberek, Egyetmást emlegetvén, pipázva ültenek; A csendes nyári éjben tisztán sütött a hold, Szélsöprött udvarában egy szál felleg se volt.

S fehérre bémeszelvén tetöit és falát, A távolabb Beregszász feltünt az éjen át, Honnan nyersen kivágott az őrkakas szava. - S élesen felsikoltott a rendontó kasza,

Szíszegő fütyöléssel futkosva élein A kaszafén, a rétek távol vidékein. Amelyet a serény pór nehéz igába fog: Kérőzve meghevert a fejér szarvú tulok;

Mig csürkin, a falánk ló, béklyót csörgetve járt, Porcogva foghegyelvén a lóherés határt. »Nem így állt e vidéken Régenten a világ!

- Egy éltes pásztorember Mélázva felkiált, - Amikor még, az egymást Érő falvak helyett,

Nagy földön pusztaság volt, S a vizparton berek. Itt hízott gömbölyűre A jóvérű csikó;

S nem egykönnyen szorult be, Midőn lehullt a hó. Hát még a zöld mezőben Legelésző gulyák...!

Hejh - mondom - hajdanában Máskép állt a világ! Kik lakták hideg őszig, A messze nyúlt gyöpöt,

Volt egy vigkedvü pásztor A többiek között: Szásznak hitták az embert, Tréfálva szüntelen,

A vén csont azt se tudta, A bú mi fán terem. Megérzé már két dűlő- Földről a bor szagát;

De a gáton legény volt, S nem huzta el magát. Ha összement, bogárzott, S ezerfelé szaladt

Deréknyárban a jószág: Megállta a sarat. S ha olykor összekaptak A pásztoremberek,

És kard ki kard! zajongva Egymásra törtenek: Szász közbe jőve, szent volt A béke általa;

S máskor a táncingerlő, Ha kellett, ő vala. Egykor delelt a jószág a bokrok enyhiben, S elszenderült subáján Szász pásztor édesen;

De morgó lárma kelt, mely a berket áthatá, S a szunnyadót, riadva, talpára ugratá. Hát, mint a barna felleg, mely mennydörögve jő, A szomszéd csorda kormos bikája tört elő;

De más kegyetlen állat, Szász nyájából, viszont Az ellenség szavára választ ad és kiront. Bömbölve nézte egymást a két viaskodó, Tajték szakadva száján, mint a fáról a hó;

Vastag kötélnek hinnéd a feldagadt eret, Mely szűgyin és nyakában duzzadva lüktetett. Szemén mely vérbe’ forgott, szilaj düh lángja gyult, Mig bolytos farka csiklós tekercsiből kinyult;

S első lábával a port hányván az ég felé, Még távol, már előre nyakát meg-megszegé. Most a két bús bikának türökje, homloka, Dühöngve összeütvén, keményen csattoga;

De társát a berekbe tolá egyik korán, Mig barna vér patakja csordúla meg nyakán. S a vér látása jobban felgyújtva a dühet, A bokrok közt megújult a véres ütközet;

Az összevágott homlok szolgálva tengelyül, A két veszett csatázó forgott körűl, körűl. Kiöltött nyelve kéken, hosszan függött alá, Hátán a szőrt mikép a sertét felborzolá;

Hasadt körmét gyep és föld veré sürűn tele, A port magasra hányni nem tudta már vele. Elfulva mindenik már, nem bőg, csak nyöszörög. Tövén vér serkedez fel, ugy csattog a türök;

Miglen a Szászé el nem veré az idegent, Hogy szégyenében búsan bömbölve visszament. S mely kotródott a hosszú viaskodás alatt: Az ütközet helyén nagy kerek gödör maradt.

Szász a bikára sujtá A görbe sombotot, Mely megcsördűlve szarván, Lassan elballagott.

Szász fejcsóválva állt meg Most a gödör felett, S mi volt, mit oldalában Egyszerre észrevett?

Széles, rozsdás vasabroncs. - Szásznak se kelle több, Nagy kése hasgatásán Tágúla szét a gyöp.

És addig ásta, véste A föld rögét, porát: Abroncsos oldalával Mignem kitünt - egy kád.

Abroncsa rozsdaett volt, Dongája korhatag, Behorpadt volna egy jó Ökölcsapás alatt;

És amint bizgatá Szász, - Remélve, nyugtalan - Lábáról majd leverte A ráomolt - arany;

Mely a kádból csak ugy dőlt- Kinyomva oldalát, Mig szeme-szája Szásznak, Bámultában elállt.

Magához térve később Ijedt örömibül, Amint csak torka szolgált, Kiáltozott körül:

Elő hé! merre vagytok!? Jertek csak! mi dolog...! S a számos pásztorember Együtt álmélkodott.

De majd dologhoz láttak Ugyancsak lelkesen, Sütött bár a tüzes nap Sugára mérgesen;

S a kád a föld öléből Amint kivéteték: Megtöltve színarannyal, Hat volt körülte még!

A nagy kincsből, a helyre, Melyen találtatott: Rakának a folyónál Elsőbb is templomot;

S kiirtatván tövestől Körülte a berek: Ott települtenek le A pásztoremberek.

És a vének beszéde Maradt firól-fira, Miként épült a város A Borzsa partira;

Mely, minthogy Szász a kincset Berekben lelte fel: Emlék gyanánt, Beregszász Nevet kapott s visel.

Az egyház, melyről a mult idők regéje szól, Nem rég emelkedett ki gyász omladékiból; Ez, melyre a magyarnak a lengyelek keze, Kölcsön fejében egykor jó leckét jegyeze.