»Hallgassátok meg szavunkat, Akik fenn a bércen laktok! Holott köd jár, rövid a nyár, Közel felhők méhe csattog;
S megfelézi a fukar föld, Mit a szorgos kéz belévet: Nappal terhes, éjre félős; - Iga, tengés, kín az élet.
Fogadjátok meg szavunkat: Szálljatok le a lapályra! Termő partok közt foly itt a Folyamok gyors, népes árja. -
Gazdagulni, boldogulni Vár a sikság, a fenyér lenn; Jertek, jertek lakni hozzánk, Legyünk egy són, egy kenyéren!
Nyereség lesz együtt élni - Mély aknában kincset ásunk, Öszveszántjuk mezeinket, És közös lesz garmadásunk.
Tér vadából, tó halából Meg nem csonkúl a jogos rész; Egy pohárból isszuk a bort, Mikor szivünk bánatos lész.
Jegyet hordtok, s ez mutat most Makacs, érdes, elvonult fajt: Kemény erkölcs, durva köntös Lágyul, enyhűl s finomul majd.
A szilaj fiú lovag lesz S hó nyakára a magaslat Megszelídült vadgalambja Selymet illeszt, gyöngyöt aggat.
Megmutatjuk városinkat, S bámulat visz rajtok által; Bennök minden szép, merész, nagy, És határos a csudával!
Láthatjátok csarnokinkat Uszva fényben, rakva dísszel Hol zaj, illat, lakma és élv... Melyet boldog aki ízlel.
A világot, nagy világot Mi fedezzük fel tinéktek, Új a lég is, új a föld is, Melyet szivtok, melyre léptek!
Mért kövön, mohon sanyargni? Ülni szűk völgy börtönében? Jertek a lapályra lakni... Itt az élet, itt az éden!«
»Értjük: a sík mily derüs, dús; - A folyam bő, népes és gyors; Mennyi áldás, fény, dicsőség! S mindazt birni: kedvező sors;
De közöttünk nincsen, aki Kérje nyiltan, lesse titkon; Itt kivánunk élni, halni Hegyeink közt, halmainkon!
Jó nekünk a régi erkölcs, Büszkeség az ősi bélyeg, És a köntös, mit apáink Ránk hagyának, viselének:
Szép az ifju arca, bátor Nap elfogja, szél kifújja; Hadd legyen csak vadvirág, lomb Lányainknak koszorúja!
A sovárgott boldogságra: Sok és drága, mind kevés még: Életünkhöz, örömünkhöz Több van annál: van elégség;
Szives munka díja, haszna A barázdán visszatérül, Érett gyümölcsöt hullat a fa, S méz csorog le törzsökérül.
Birjátok a cifra várost! Minket nem von csarnok, oszlop, S lázas óra, mit a dőre, Az éjből a nappalhoz lop;
Nem sovárgunk kényelemre, Sanyar, tűrés szokva nálunk, Szokva harc, vész; - reng az erdő, S nyugodalmas benne álmunk!
Olyan édes a mienknek Tudni e tájt, völgyet, ormot! Hű védelme, hő szerelme Sziveinkkel egybeforrott.
Rázkodjék meg bár az ég, föld, A hegy a rónára dőlve: Senki meg nem hűt iránta. Nem szakaszt el semmi tőle!«
Cookies on Poetry Cove