»Hosszú az est, kis házikóm
Csendes, mint a szomjú malom;
Én Istenem, bizony megöl
Elébb-utóbb az únalom!«
Kiált nagy álmosan Bedő,
A negyvenéves agglegény;
S hatalmas ásitás után
Nyikorgó ajtaján kimén.
Meddig? hová? előtte is
Még az titok, de csak halad,
Mig egy ház ólmos ablakán
Ő kandisága fennakad.
Benéz... a kandalló körül
Vígan zeng a leány-dana;
Zenét ily furcsa hangszeren
Kedvetlenűl ki hallana?
Bedő a víg fonóba lép...
Körben ül a leány-sereg,
Holott, a fürge ujjakon,
Dal s tréfa közt orsó pereg.
Ha szál szakad: - sokszor nem is -
Elejtik a pajkos kacsók,
S a macska-gonddal elleső
Legény váltság-jutalma: csók!
Bedőnek tetszik a világ...
Jár a fonóba rendesen:
De oh sziréni csábzene!
Torkára forr keservesen.
Mert hogy Kató fortélyosan
Nyakába varrta jó magát,
A fergeteg bérelte ki,
A jó Bedő csendes lakát.
Most durcás, majd szörnyen darál,
A pernek vége hossza nincs;
- Nem-zsémbes asszony, Istenem,
Beh csókolandó házi kincs! -
Bedő hajnalba’ már szökik...
Könnyűl, ha a mezőre hajt,
De len- s kender-vetés előtt
Méregbe jő, s szörnyűt sohajt.
Százszor tekint kötél után,
Végét ohajtva untalan;
De attól - tán a len miatt? -
Legyőzhetlen iszonya van.