Erő felkelt, - kiterjedt és teremte, Alkotva lőn mindennek száma, rende: A mindenség nagy gépe, egy hajszálnyi Igazítás nélkűl elkezde járni.
Pihent, járt, folyt, égett, veszett s tenyész e, Minek mint volt útja s rendeltetése, S hogy működvén, magát ne rúgja széjjel: Minden körűl lőn abroncsolva léggel.
Erő megnézve, mit teremte karja, Gyönyör- s elégüléssel függe rajta; Hanem Zavar, ez irigy, durva szellem, Müvét ócsárolni kezdte fennen.
Sőt, felbőszűlve a magas tökélyen: Rombolni, dúlni kezde szörnyüképen; Hogy visszajőjön, min kedvet talála, A zűrzavar kietlen vad világa,
S a földet bősz haragban megrohanva, Nyomán a pusztulás gyász romja, hamva; Erő, sokáig csak mosolygva nézte, Szólt komolyan megfenyegetve, végre:
‘El, vad szellem! amelyet bősz dühed ront, Enyém a mű, enyém felette a gond. Ki alkotásra törpe s képtelen vagy: A dúlással, karod mit kezde, felhagyj!
Majd rontok én, ki épiték! Enyém lész Az életen a hűn dajkálkodó kéz; Enyém a pusztulás feletti nyomdok, Ki rontva alkotok s alkotva rontok.
Azért szűnj meg, - ne kísértgesd türelmem Hosszú voltát, te átkos durva szellem...’ De Zavar a kezdett uton tovább ment, S megesküdt, éllel felforgatni mindent.
Magas hegyek gerincein megállva, Zugó vihart fútt a világra szája; Nyögött a rengeteg, - s a büszke tőlgyek, Egymásra felszaggatva, törve dőltek.
Aztán mint a vakondok, vak dühében, Magát a föld gyomrába fúrta mélyen; És hánykolódni kezdett oly erővel, Hogy minden élő rettegéssel tőlt el.
A föld erős oldalbordája, csontja, Ős gránit-sziklák törtek meg ropogva; A tenger ingó teknőjébűl, a part Felett, a víz nagy zúgással kiloccsant.
Erős várak rogytak halomba, büszke Tornyoknak nem maradt csak romja, üszke. Felfordul a sírbolt, ledől az oltár, A nagyságos Isten házába’ volt bár.
Fut aki él, - és két vérző kezével Takarva bé szemét, sír, jajveszékel, Sohaj, sivalkodás, átok s imádság, A levegőt, egymást szaggatva, rázzák.
S hogy még nagyobb legyen, mit szerte látott, A zűrzavar, kétségbesés s az átok: Zavar, vén ember-arcot ölt magára, Mellén borúlva el nagy ősz szakála,
S magát egy út melletti romra vetvén, Őrjöngő fájdalom látszik keservén. Kiált, nyög, - és keblét szaggatva, tépve, Omló könytől ázik fel sárga képe.
S örűlt, hogy e vad kínt szemlélte annyi Fogékony szívre gyorsan elragadni; S ki már megenyhűlt, vagy nyugodt maradt még: Szilaj kétség útjára vitte ekkép.
E vad szerepben, így lepé meg őtet, Hatalma a felgerjedett Erőnek. S egy percben a mennyboltig felragadva, Másban megint az omladékra csapta.
Aztán lebűvölé... s annak felette Felvőn egy nagy hegyet s reá vetette; A hegy s a bűv-erő ugy rányomúla, Hogy szabadúlni nem tudott alúla.
Rugott, vergődött, hogy nyilást ha lelne... S mint a kenyért, kelő kovásza, lelke: Forró lehe a bércet feldagasztja, Kisebb, nagyobb barlangot fúva abba.
És méreg futja el küzdése közben, Látván hogy rab s hatalma megtörötten. Bujkál üregbűl, rém gyanánt, üregbe, Jövén menekni és rombolni kedve.
De megréműl Erő dörgő szavára: ‘Légy szörnyeteg, e vak barlangba zárva! Dulván építs...! s ez alvilági élet Gyötrő csalárd játékát űzze véled!’
És rab maig. A képzelet gyakorta, Tört képeit múltjának összehordja; Ugy tetszik, hogy szabadságban van újra, S Erő müvét éh vággyal rontja, dúlja.
S örűl, siró szerepjét ujra játszván, S hogy száz kebel vérzik könyhullatásán: És mind ebben csupán csak egy való van, Hogy a barlangban könyje hull valóban.
Mint aki álmában sír és szemének Harmatját érzi képén, hogy felébred: Könycsepp hull a rabszellemnek szemébűl, Melyből a barlang száz csudája épűl.
Mert ami képet lázas álma vészen: Megtestesűl kővé váló könyében; Erdő, halom, lapály és bérci kőszál, Állat, növény és embermű előáll.
Itt oszlopok felett dús csarnok íve, Ott a templom szobrokkal ékesítve; S felette a sok sípu orgonának, S az oltáron angyalkák függenek, állnak.
És mindenütt, száz változatban áll a Küléletnek százféle képe, tárgya: Míg néhol, egy mesés, csodás világbúl Átvett alak rémséges képe bámúl.
És a fogoly magához térve, lázadt Dühvel lerontja, mi könyéből támadt; Aztán megint építni kezd, - csalékony Álmak között sirván az omladékon.
Majd kóborol, - fáklyádat elfuvalja, A cincogó denevért rendre falja; Felsí midőn a szekérutra téved, Hol egykor rabja lőn Erő kezének.
Áll a világ. Vész, inség olykor éri, De mindezt nem Zavar okozza néki; Hol bomlik: változást Erő akart ott, Mert ő alkotva ront, és rontva alkot.
Cookies on Poetry Cove