Szerettem én őt, mint a lelkemet,
Halálán szívem csaknem megrepedt;
S midőn a föld
Koporsója hullt zörögve:
Megátkozám a temetőt.
S hogy fenn virasztánk a nyugvó felett:
Álom fogá be fáradt szememet;
Eltünt a gond...
S álmam szilaj hangú zenénél
Víg táncosok sorába vont.
Majdan buvár-csigává lettem én
A fájdalom mélységes tengerén;
És untalan
Fel-felbuktam, el-elmerültem
Zugó, setét hullámiban.
De rajtam törtek a víg cimborák,
És néma búmat elkiáltozák:
Lásd...! ő meghalt...
Utána mégy te is maholnap...
Elő a bort, elő a dalt...!
Pilláimon volt búm harmatja még,
S - szégyen reád sziv! - én vigan valék!
S lelkemre, mint
Rezzent madár az ingó galyra,
Félénken tért a bú megint.
Bánkódjál, fájó lelkem, szabadon!
Elbúvok veled erdős lombokon...
Ah, ujra nesz...
A szerelem mosolyát látom,
S gyásznak, búnak mind vége lesz.
Ah, mért vagy ilyen, ember kebele?
Mért nem fájsz, midőn fájnod kellene?
Ha meghalok:
Látom, minő lesz bánat és köny,
Mely síromba kisérni fog.
Holott a föld nekem nyugalmat ad,
Beültetik virággal hantomat
A hű felek;
S bokrát a harmatos virágnak
Kezök megtépi bokrétának...
Azután elfelejtenek!