BÁR MÉG...

Bár még az ágon függ, de sárga a levél; Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él; Halálos zsibbadás ül a természeten, A nyárnak vége van, - s a tél még nincs jelen.

Kórót, cserét a szél ha megrezzentene! De elállt a világ szava, lélekzete... Nem látni a napnak keltét, enyészetét, Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!

A nyárra gondolok: vidám himes határ, Hol kigyózó folyam s délnek fuvalma jár; Halomfedő kalász, ágfedő lombozat, Kékje s villámival dicső mennyboltozat!

A télre gondolok: omló lágy hópihék, Melyekből a földnek ágyat készit az ég; Üvöltő szélveszek, kővé vált zuhatag, Sötét holló-sereg, barangoló vadak.

Vagy annak sugára, vagy ennek vihara! De most reám tapad a föld undok sara, S a köd... a köd... ez a lebegő szikla nyom Sulyát kell lelkemen görnyedve hordanom!

Hátam megől a már régen leélt gonosz Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz; Előttem a jövő gyanús ködben lebeg, Tán meg se érem, - és már benne szenvedek!

Sötét gyászos jelek! rosz órám közelit, Mely a hűség s a hit oltári képeit, Miket lelkem szeret, miket hő ajkam áld Fővel forgatja le, csalárd tükör gyanánt.

Hordoz mélység fölött, átkos kietlenen, Magam oly egyedül, s elhagyva képzelem! Hánykódó lelkeket mi így meglátogat: Semmisülni vágyó, öngyilkos gondolat...

Szeretem a nyarat, a pezsgő életet, Mig mosolyog s teremt, mig el nem vénhedett; De ha csak teng, - s a fán a lomb csak alig áll Óhajtom a telet, - hadd jőjjön a halál!