‘Ébredjetek...! kenyérebédig Fogtok nyujtózni tán, Ti naplopók! és tátni szájatok A sült galamb után?!
Dologhoz lásson, aki csak bír! Csorbóka, dudva veri fel Szőlőtök a hegy oldalában; Gyomlálni és kapálni kell!’
Szólott, megrúgva talpát Három testvérfiaknak A zsémes nő; s azok rá Álmosan felriadtak,
Készülvén a szőlőmunkára, A hegynek lejtős oldalára. És mond ifjabb leánytestvérök: - S beszéde volt bátortalan -
»Hát nincs ma ünnep, nénémasszony? Azt gondolám, urnapja van...« De ráriadt vadúl szegényre A durcás vén leány,
Száraz kezét arculcsapásra Fogván fel a pogány: ‘Menj, istenadta urnapoddal Színem elől, te csacska féreg!
Hogy helytelenkedhess napestig, Ünnep kell úgy-e, meg legények? A két szemed tüzes fogóval Szedem ki mindjárt, hitvány pára!
Ha mátul fogva nézni is mersz A szomszéd dolgatlan fiára! No csak lássa meg már az ember! Hogy ő tanítson, még csak az kell!
Most pedig az erdőre mégy, Egyik lábad itt, a másik ott; - S ha száraz galy nem lesz elég: Akkor lesz még ünnepnapod!
Vizet hozzál és kividd az ételt; S mig délben bátyáid pihennek: Gyomlálj, kapálj, aztán arass egy Jó hamvas mohart a tehennek.
Mert mind bolond, ki ünnepel, Midőn szegény, s dolgozni kell!’ »Igazság! - a fiúk morogtak, - Nekünk is akkor lesz urnapja,
Ha megtisztult, kiforrt borával Kinál a hordó szája, csapja; És most ki a szőlőmunkára, A hegynek lejtős oldalára!
Mert mind bolond, ki ünnepel, Mig nem gazdag... s dolgozni kell!« A kinzott lányka keszkenőjét Fájó dagadt képére húzván:
Letörlé forró könnyeit, S gyorsan haladt a keskeny útcán; Szegény...! mig más leányka Ünneplő köntösében,
Bokrétával kezében, Vár a harangozásra: Miként más jó keresztyén, A szent napon nem ünnepel;
Rosz néne számol érte, A lelke fáj... de menni kell! Immár a kert aljához ért el, - Többet futott, mint lépett, lába,
Hol a szilvás gyepűje mellől Sugár fiú pattant utába; »Jaj Istenem! Nénémasszony megöl ezért...!«
De a legény Megfogta a leány kezét; »Jó lány, mi lelte képedet? Miért ríttál ilyen korán?«
»Eressz, eressz az Istenért...!« »No csak te mondd el szaporán...!« És a leány keserves élte Minden baját hűn elbeszélte;
A szó igazvoltát pedig Pecsételé könyhullatással, Melyet letörlött a legény Lobogós ünge gyolcs ujjával.
És elmaradt a galyszedés. - Ifjú, leány együtt menének Az Istennek háza felé, Napján az Ur szent ünnepének.
S az ájtatoskodó seregben, - Amely vonult a szent zászlók után - Egymás mellett borúla térdre: Buzgón imádkozó fiú s leány.
Majd a legény szülőihez Vezette a szabadkozót, Hol hozzá nyájas ajkakon Ejtett a háznak népe szót.
Vigan költék a szűk ebédet el, S a gazda, a jó rendnek őre: Jobb kéz felől, magához ülteté A vendéglányt, az asztalfőre.
Majd szólt a jámbor házi nő: - Imé, a lányok serge jő! Maradj nálunk, édes leányom! Vigadjatok, mulassatok,
Vigságtok jól-esik szivemnek, Ha mult időmre gondolok: Magam kisérlek majd haza; Durcás nénéd, a vén leányt
Jól ösmerem bibéivel... S ne félj... mert egy ujjal se bánt! De most mulassatok s enyelgjetek, Egész megifjulok közöttetek! -
Az ajtót ki- s becsapkodá A karcos néne azalatt; Kiállt az utra s galyhozó Öccsére szórt szidalmakat;
Mérgében tört, rontott, mikép A felleg száraz mennyköve: De akit vaslapátja várt, Testvére csak meg nem jöve.
A síró tűz körül, - Füst marván a nő két szemét - Elkészült csakugyan Az ízetlen sovány ebéd;
Aztán szalmába fészkelé A szélkét és fakanalat; A kast fejére fölvevé; S a szőlőhegy felé haladt.
Csöppek borsózták homlokán, S dul-fult magában a kaján. Sok izzadás után végtére A hegynek oldalára ére,
S hol a munkás bujt, nyes, kapál, S a bő szüret napjára vár. Hol, mig jár napfény s őszi dér: Szépen megasznak a gohér,
A rózsaszőlő s erdei Arany-cseppű gerézdei. És első gondja a fiaknak, Hogy a jövőre rátámadjanak:
»Nem láttad, hogy rég hajlik a nap? Vagy tán az ördög van veled: Hogy a kapást féldélutánig Éhen, szomjan itt kinn feledd...!?«
S ő fuldokolva visszapattoga: ‘Az átkozott lány s ünnep az oka!’ Zajong mindannyiok... S istentelen szitok
Hangzott el a magas szőlőhegyen: - Ünnep s lány hétszer átkozott legyen! - Az elfáradt testvér fejéről Az étekkel a kosarat
A bősz fiúk le sem vehették, Mert egy szempillantás alatt... Midőn testvért és ünnepet Mocskos szókkal szidalmaznának:
Szőlőjük tüske s gazberekké, S ők... kőbálvánnyá változának. S az istenfélő jó leányhoz, - Ki rájok rettegés közt vára,
Ülvén a zárt ajtó küszöbjén; - Nem tértenek meg éjszakára. Hol a regényes Abaujnak Koszorúzott hegylánci nyulnak:
Bükkek felett, hegy oldalában, Regécvár omladékihoz közel, Az ünneprontó kőtestvérek Merev csoportja vesztegel,
Fején az étek-kosarat Emelvén a leány... Gyakran kapa pengése hallik, Körűlök csendes éjszakán.
Cookies on Poetry Cove