‘Szegény árva vagyok, az Isten is látja. Bus özvegységemnek egyetlen istápja, Szerelmes gyermekem! Amikor látom, hogy katonának készűlsz:
Majd kétségbe esem!’ »Isten, az özvegyek és az árvák atyja, Kigyelmedet, édes szülém el nem hagyja, De nékem menni kell...!«
S könyhullatás között nyakába borulván, Az özvegy így felel: ‘Tíz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat Olaszország felé vitték katonának,
Azóta oda van... Most meg te is elmégy, te is oda maradsz... S nem lesz nekem fiam!’ »Ne féljen! még meg sem álmodja azt kelmed
Hófehér paripán mikor itthon termek Bátyámmal mint a szél...! Azt megbecsűljük... szárazzal, meleggel Eltartjuk, míg csak él!«
Könybe s imádságba merűl a jó özvegy; Míg éjjel a fiú egy tábortűzhöz megy; - »Jó estét vitézek!« Jól megtermett legény...! az öreg katonák
Mind szemébe néznek. Adjon Isten! mondák, - egy pedig rá kiált: Mit keresel öcsém? »Kardot meg paripát!« Katonás a válasz...!
Ember vagy atyafi, akárhol termettél! Lesz minden, csak válassz! Másnap, midőn szépen meghasadt a hajnal: Bátor legényünk a huszárok közt nyargal,
S felette lobogván A szélben a zászló: szeme lángol, - mellén Megszükűl a dolmány. Ért azután harcot és viszontagságot,
Soha meg nem szaladt, sok embert levágott, S mihelyt kardot ránta: Olyan lett kezében mindjárt, mint a fürész, - Már a kard nem állta!
Mikor zászlót látott város, falu tornyán, Mely neki nem tetszett, - kiáltott mogorván A harangozónak: Bevedd azt a ponyvát! - mert mindjárt kirántom
A tornyot alólad! Szerették pajtási, ha bús volt is néha, Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa; S hol kvártélyba szállott,
Három-négy nap múlva, midőn elbucsúzott: Már megsiratták ott! De ím a Dunánál nagy ütközet készűl, Hatalmas erő áll szemközt mindkét részrül;
Mind a két táborban A kemény csatákban megedzett vitézek Lelke, java ott van. Ott a bátor lovas kardjával kezében,
A szuronyos gyalog rohamra van készen; Még csendesen állnak... De látszik szemökből, hogy dus aratása Lesz ma a halálnak.
Azonban az ágyu egy részről megszólal, S mennydörögve felel rá a másik oldal; Közelébb, közelébb...! Melegszik a csata, szurja-vágja egymást
A harcedzette nép. Most lelte meg a mi legényünk is párját...! Ő is lovas, az is...! egymást jól bevárják, Akkor összevágnak;
Már mindkettő lankad, - de még egy sebbel sem Árthatott egymásnak. Eddig a kar vivott, most már kezd a harag Egymásra szikrázó szemmel pillantanak. -
Egy percig szótlanul Küzdenek, - és akkor mindkettő lováról Halálsebben lehull... ... És most egymás felé nyulnak ki kezeik...
A halálnak révén egymást megismerik Az édes testvérek... Ah sors! lábad alatt a szegény halandó Olyan, mint egy féreg!!
Hát a szegény özvegy? amikor csak ráér: Buzgón imádkozik két kedves fiáér... Várja őket - s boldog! Azonban egy napon roszúl lesz hirtelen
S félre beszél rólok. Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jőnek...! Fehér paripája van mindakettőnek, Nézzétek csak... amott!
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja, Megnémul, és - halott! Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked, Kikért ugy fájt szived, kiket ugy szeretett:
Most már föltalálja... Hozzád sietnek ők... viszi a halálnak Fehér paripája!
Cookies on Poetry Cove