Áll még az úri kastély, hidegen Tekintenek szét a szürkült falak; Az őslakók egy vén szolgán kivűl, Mind, mind régen a földben nyugszanak.
Az öreg cseléd még él, - nyomorog... Sok vész elzúgott ez agg fő felett; - Egy zárt, kopott könyv ő, melyben a ház Sorsából annyi feljegyeztetett.
Beh máskép volt itt minden ezelőtt! Eltünt az ős szokás, a régi rend... Hejh, az öregnek nehezen esik, Hogy minden gyászos pusztulásba ment;
Nehezen esik: hogy szenvedni kell Hideg mellőzést és bántalmakat... Ruhája rongyos, meg is éhezik, S a termekbe lépni nem szabad!
Hajdan, ha a nagyúr, barátival Bor mellett ült a késő éjszakán: Feküdni küldé egész udvarát, De őr megszenvedé, őtet csupán...
És mig megtölté az öblös kupát, Hallá mint főznek titkos terveket... Látott, tapasztalt ő nagy dolgokat, Mikről az ember tudni sem szeret.
Ott látta ülni e faj legjavát; Hol vannak ők? Elvesztek gonoszúl... Elmult a harcok szép fényes kora, S az öreg lelke úgy elkomorúl...!
Ahova visszanézni nem kiván, Kiket irtózik háborítani: Előtte áll a régenmult idő, S a szeretettek halvány árnyai.
Az asszony szelid, szenvedő vala; Az úr ellenben büszke, szigorú; A lányka szép, de méla, szótalan... Tüzlelkü és szilaj volt a fiú.
Az öreg szolga mennyit hurcolá Izmos karján a két szép magzatot... Az öreg szolga balsorsuk felett Mennyi keserű könyet hullatott!
A várba szép ifjú levente jött, Ki dalt, regéket vert a citerán; S dús kérőjének az oltár előtt Nem-et mondott a halovány leány.
Haragjában szörnyű volt a nagyur... Az asszony némán sirt szavak helyett; A két vitéz élethalálra vítt... A lányka a szent fátyol szűze lett.
Aztán jöttek harcos nehéz idők, Kockára téteték minden, mi szent; Apjától fegyvert kére a fiú, Anyjától áldást, és harcolni ment.
Ki bölcsejétől óta őre volt: A vén cseléd kisérte oda is... Koplalt, hogy egyék, fenn volt, mig aludt, S előtte melle volt a védpaizs.
Végsőt rivalgott már a harci kürt, Végső rohamra lelkesült a had; Elestek a zászlók, a bajnokok, S a hős ifjú a holtak közt maradt.
Mit búsan vitt a hű cseléd haza: Piros vér fedte a hős köntösét; A zárdából is levél érkezett, És a levélen fekete pecsét...
De aki vissza kérné a fiút, És köntösére könyje hullana, Vagy feltörné a gyászos íratot; Nincs senki! sírba szállt a jó anya!
És a nagyúr? a szolga kérdezi, De minden ember levert, hallgatag... Suttogva, félve mondják: vége van...! S haláláról borzadva szólanak.
Bódultan jár-kél szobán s termeken... Fenn-tölti, mint szokás, az éjszakát, Várván, midőn alunni megy ura... Feküdj vén szolga! alszik a család...!
Égő világgal futkos majd körül, Szeretne szólni, de nincsen kinek... A büszke kastély zajtalan, kiholt, A lég is benne nyomasztó, hideg.
S az elhunytak gazdag fényes lakát Sohsem látott nemzetség lepte meg; Turkált, zsebelt, - s kiszórva lőnek a Családi képek, ősi címerek...
Mindezt megérte, látta az öreg, S megtörni nem birt a vén, fás kebel, Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált, Hanem ő maga nem sűlyedhet el.
Az öreg szolga még él, - nyomorog... Ha bántják is, ő senkinek se vét; Mikép a hű eb, holtig őrizi Az elpusztult lak hideg tűzhelyét;
Hű szivével ő holtig marad, Nem az élők, - a holtak kedveért, Kipanaszolja a sirnak magát, S álomnak tartja, amiket megért.
Cookies on Poetry Cove