Hol vásznat fehérit a játszi délibáb Szilaj csikó iram s fehér gulya legel; Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn, Amely nyulárnyékot s ördögbordát nevel:
Alföldi rónaság termő határiban, Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő; A rence zöldelőn borítja bé vizét, Zsombékos partjain a harmatkása nő.
Fél-lábon állva, itt busúl az eszterág, A viz szinére nőtt széles lapun pedig Űl tollászkodva a bukó szárcsák hada, A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.
A sürű nádasban zúgás-búgás közűl A hápogó gácsér nyers lármája kiszól; Mig a tojásivó körmös sas elveri Az ülős madarat meleg tojásiról.
Vándor lápokra, a nemes kócsag meg-ül, Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben, Helyére azután fekete gólya száll, Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.
Itt nő a kardos sás, a barma buzogány, Indája itt köt az ötszarvu sulyomnak: Iromba jércéit a vízi tyuk viszi Sürű torsa közt a zúgó nádasoknak.
A gazban rosz ladik, melynek gazdája nincs, Zöld vizzel félig áll s fodorsás verte fel; A pázsitfolt kihajt, kizöldül oldalán, Orrában összedűlt, korhadt csík-kas hever.
Vakvarjuk ülnek a parti égerfákra, - A nádas rókája vonít esthajnalon; Jár a tündelevény, a tó zsibongva zúg... Zúgása messzeszól a csendes tájakon.
A tó helyén vár álla hajdan, S körülte erdő és berek; Mikép lőn gyászos pusztulása? - Hogy a szem még romját se lássa, -
Igy emlitik az öregek: Régenten egy rosz ember éle, Elévült nő lakozva véle; - Gyermek-korából régi dajka, -
Ki csak gonoszt gondolt szivében, A jó nagy szálka volt szemében, S nem nyilt igaz beszédre ajka. Mint harmat a szomjú határra,
Áldás száll égből a munkára; De kinek nem kell a dolog: Szükséget lát és nyomorog. Igy Zombor és vénült dajkája,
- Mint más szegény, - nem izzadott; Fecsérelvén kincskutatással Az éjt s a drága szép napot. Az Isten ellen zúgolódva
A dúsra mérgesen tekintett; Lelkét od’adná a gonosznak, Csak adjon az cserébe kincset Ugy is lett. Szent György éjszakáján
A két istentelen végtére - Hét csepp vérével balkezének, - Az ördöggel lép frigykötésre. - Nyervén attól kincset s hatalmat
Az óhajtás szerint; de még Ezekhez, a szűz ártatlanság Megejthetése téteték. Kacagva most, a két istentelen
Erős várat rakott nagy hirtelen; De rosz hirű, és rettegett falát A vándor messze elkerűlte; Inkább az éj csipős szelét, havát
Az ég alatt fázlódva tűrte; Mert benne csendes nyúgovást A jámbor lélek nem talált Hol a vén nő s a vár ura
Gonosz lélekkel cimborált. Hová nagy éjfelen, Fejetlen méneken, - A várt hétszer kerűlve meg -
Betértek a rút szellemek; Tüzes seprővel megsöpörvén Az útat nékik jókor a vén. És a vidékkel bősz hatalmát
Érezteté a két gonosz; Nem nézvén sem Istent, sem embert: Rőt Zombor szűzleányt oroz; S vén dajka által a szegény nép
Fejős jószága vért adott; Megígézett verő szemével Sok kedves gyönge magzatot. A félelmetes várhoz közel
Volt egy magános kis pásztorlak; Reá árnyékkal, jószagú Ákácfiatalok hajoltak. A kis ház fedelét
Kövi rózsa és béke lakta; S Piroska képiben Ékes virágszál nyílt alatta. Ő a jámbor pásztornak volt
Édes leánya, Szelíd s vidám, minő a rét Ifjú báránya. A jó pásztornő nagy beteg lőn;
Fájdalma ágyba fekteté; Bágyadt szemét édes leányán Aggályosan pihenteté. Virasztó hűség s gondos bú állt
Leánya képében felette, Ki önmagát, beteg szülője Ápolgatásában, feledte. Egykor, hogy a szegény betegre
A hajnal lágy álmat hozott: Zaj nélkül és titkon hagyá el Piroska a csendes lakot; A harmatos rétek felé
Gyors léptekkel suhan, Ezerjófűvel a gyopár Ahol nő bokrosan. S midőn kigyúlt a nap
Legelső súgara: Kicsiny köténye már Tele rakva vala, Gyógyfűvek illatos nemével;
Virág-rakott rétoldalon Szedvén meg enyhe harmaton A jó leányka kis kezével. Midőn sietve visszatérne,
‘Mi dolog ez én Istenem?! - Nem messze Zombor erdejéhez, Előtte anyja megjelen. Nevén szólítja nyájasan,
És int, de nem várván be őt: Mint az árnyék, tovább, tovább Megy a felé futó előtt... ‘Édes szülém megállj, megállj!
Várd meg leányodat...! »Utánam édes gyermekem! Megállnom nem szabad...!« Maradj, könnyen hivő leány!
Ne fuss a csába kép után! Ez nem szüléd, ez tőrbe von, - Ő szivszakadva vár szegény Ez a vén dajka, aki csal,
Anyád képmását fölvevén! Imígyen suttogott fülébe Lágy szellő a futó leánynak, És benne, aggó édes anyja
Kínos sejtelmi suttogának. De ő elszórva gyógynövényeit, Futott a rengeteg felé... - S most felsikolta... mert magát
Sötét falak között lelé; Előtte meggörbedt alakban, Kacagva állt a vén boszorkány, Míg gerjedelmében az ösztön
Zombor szemén vad szikrákat hány. A nap leáldozott a halmon, Piros világgal jött az alkony; És a pokolnak tornácában,
Vad szenvedély rontó karjában, A lányka szűzi fátyola Még eltépetlenül vala. »Zombor, Zombor! ha a virág
Éjfélre el nem hervad: Fejünkre szörnyü jajt hozand A pokoltól szedett had!« És Zombor őrjöng, küzködik...
Éjfélre jár az óra; Reszketve hallgat a gonosz Az első kakas-szóra. És ujra küzd,... de a leány fölött
Varázs erő hatalma őrködött Mert amidőn gyógyfűveket Szedett a harmatos mezőn, Közűlök, egypár jószagú
Virágocskát keblébe tőn, És ez varázsvirág vala! - Amely virúl száz év alatt, - S száráról a csudás növény
Csak szeplőtlen kéznek szakad. Eltávolítá a gonoszt Ez a lánytól hatalmasan: És a nagy éjben hangzik a
Másod-kakasszó hangosan... »Zombor, Zombor! ha a virág Éjfélre meg nem hervad: Fejünkre szörnyű jajt hozand
Az ördöngös veszett had!« Hah! Zombor őrjöng, küzködik... Éjfélre jár az óra; Reszketve hallgat a gonosz
A másod-kakasszóra; S vad káromlásra nyilva ajka: Őrjöng véle az álnok dajka. Tizenkettőt ütött azonnal...
S árnyán a titkos éjnek: Forgószelek szárnyán, az éjfél Vendégi megjövének; Kék láng borúlt a vártetőre,
Mint lengő nád ingván fala; S ki benn ordíta vad kinok közt: A két istentelen vala. Gonosz Zombort s az álnok dajkát
Az ördögök sikoltaták S elsűlyedett az összedőlt vár, Helyén mély tó maradt; Nádassá vált a rengeteg
Egy pillantás alatt. Zombor pedig, s gonosz dajkája, - Akik miatt a szűz futott, - Bünhödvén céltalan futással,
Ördögszekérré változott. Derűlt reggel váltá a kínos éjet, Nyilt tópart volt, hol a leány felébredt; Párnája jószagú virág vala,
Felébresztője fülmilék dala. Ugy tetszett, hogy csak álmodott; S midőn jó anyjához megtére, Elmondva mindent, a szüle
Így szólt lányának a beszédre: - A szűz erénynek védbástyáin A gonoszok által nem hágnak: Őrizd kebled, hogy tiszta légyen,
Mint kelyhe a nyiló virágnak! - Tágas alföld sík határán, Ha kitördelék: Vén ördögszekér iramlik;
Mint a gyors kerék; Cél s nyom nélkül a világon, Nyargal, vándorol; Megpihenni, megnyugodni;
Nem lehet sohol. Meg-megáll, de ostorával A szél rajta üt, És a messze pusztaságon
Utban álló tüskén s árkon, Űzi mindenütt.
Cookies on Poetry Cove