Hová visz könnyü röpke szárnyad,
Te csalfa lepke! oh hova?
Nem köt le a virágok serge,
Az ér, mely fut játszodva, csergve,
Sem a sziklák bársony moha!
Homály, verőfény váltva kel, - nyilt
Mező a völgy szorosa helyt;
Ragyogva szárnyad színes holdja:
Repülsz...! de gyorsan elcsapódva
Már a liget bajboncsa rejt.
Magasra szállsz s virágsziromhoz
Hasonlóan lendűlsz alá;
A lég magán sulyúl nem érez,
Nincs szó, nincs kép röpted neszéhez...
Azt szellem-fül se hallaná!
Meghordozasz távol vidéken,
Mely feltekint ránk nevetőn;
Követlek merre szárnyad lebben:
Setét romon, rózsás ligetben
S komor magányu temetőn.
Játszol... csapongsz... oh állj meg, állj meg,
Hadd birjalak, szép foglyomat!
Szeszélyed gyakran oly közel vár...
S bizom, mikép enyém leszesz már,
Te csalfa lepke: - gondolat!