Ah én boldogtalan, kicsiny virág! Ki élek búsan, észrevétlenűl: Nem jő én hozzám szellő, napsugár A pillangó is rajtam átrepűl;
Csak néha látom a kéklő eget, Ki szeretettel adta színemet, Fölém kinyulnak a sötét galyak; Elém irígy, rút fűvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom: Ah, én boldogtalan vagyok nagyon! Szép tavasz-estén a kis ibolya Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott Szegfüt, violát, rózsát s liljomot. A hold fölebb fölebb, majd délre hág, S még ébren van a merengő virág;
A lágy szellőben ingó bokrokon Reszketve omlik szét az éji fény, Végre elaludt e gondolaton: Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!
Beteljesült. Álmában rózsa lőn, Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn; Üdvözletére lepkék jöttenek, Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség, Felette a menny, nyájas, tiszta kék, Az ég kék földjén arany súgarak, Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintáztatta a szabad Légben a karcsu ékes ágakat. Boldog volt a virág s szólt csendesen Látván virágit, lombját s tövisét,
»Virág, lomb ékesít; a tüske véd, Szépség, ifjúság, hatalom velem!« De nemsokára a vidék felett, Tornyosúltak setétlő fellegek;
A sebes zápor gyorsan megered, Leverve róla szirmot, levelet. Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan: Ifjúság, szépség, veszve, veszve van! Ő puszta kóró, él, de halva már, Reá undok pók hálót kötni jár;
De íme látja, hogy csak álmodott... Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok! És ujra csendes, holdas este lett, És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen! Belől, a kertben volna jobb nekem: Holott hű gond s szorgalmatos kezek, Ápolgassanak és növeljenek,
A hajnalkának boldog élte van: A gyámvesszőre felfut magasan, Ha a rút szél jön, megkapaszkodik... S elszenderűlvén ígyen álmodik:
Hajnalka volt. Virággal teljesen, Sugár szil ágait ölelte fenn, Amelynek erős, lombos alkata Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull: Utána fájó szívvel nem sohajt, Eljő a hajnal, visszadja majd... S egy elvesztettért tízzel gazdagul.
De megdördűl az ég nagy hirtelen, Villám cikázik bús felhőiben; Egy pillanat... s az égi tűz lesújt, Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, - Ledönté, meggyujtá az égi láng; Szegény virág! indája fonnyad, ég... De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen: Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem! És harmadizben szállt alá az est; Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya. S most a fehérliljomra gondola. Ah, oly magasan nem jó állani! Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von... Legyek én, legyek fehérliliom! S meglőn. Álmában úgy látá magát: Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett, De látott napsugárt, kéklő eget. S ő, ez átváltozásnak általa Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak Kebledben rejlik, oh jó anyaföld! S mit a napsugár szirmaikba szőtt A tavasz ifju szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van! És áll a liljom büszkén, boldogan. A kertbe három ifju hölgy jöve, Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon: Ah! milyen bájos ez a liliom! Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem Fogá el a hallott beszédeken;
Szorongásban telt aztán élete... Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete. A kertbe majd egy gyászos nő belép, Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata, És - letörve volt a kert liljoma...! Gyászos terítőn, benn halvány halott, Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt, Hol irtózata s kínja egyre nőtt. Keskeny koporsót hoztak azután, Belé-záratván a virág s leány;
Rögtön setét lőn... ő a holttal... ah! - Hullván a hajnal hűvös harmata, Felébredt, és szólt a virág, szegény: Hála, hogy vagyok kis ibolya én!
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben Szerényen élni s észrevétlenűl; Hol szaggató kéz és zápor nem ér, És a vihar bántatlan átrepűl.
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor! Folyjon kis éltem, amikép folya: Ne legyek én rózsa, vagy liliom; Legyek illatos szerény ibolya!
Cookies on Poetry Cove